Egy almaág, az alvilág őre és annak vacsorája – Elfeledett csillagképek 3.

Csillagvizsgáló Svábhegyi

Elfeledett csillagképek sorozatunkban a  még mindig magasan pompázó nyári égbolt jellegzetes csillagképei között elpárolgott alakok közül mutatunk be kettőt, ami igazából háromféle formát öltött. Mindegyik motívum a Herkules csillagképhez, Héraklész görög hős történetéhez köthető.

Cerberus et Ramus Pomifer – Kerberosz és Almaág

A “Cerberus et Ramus Pomifer”, azaz a “Kerberosz és Almaág” elfeledett csillagkép egyszerre két figurát örökített meg. Az egyik a heszperidák almaága, a másik pedig Kerberosz, az alvilág kapuját őrző háromfejű kutyája – mindkettőt Herkules, a nagy égi harcos hordta kezében és utolsó két próbájának állított emléket.

Herkules a nyári égbolt egyik meghatározó figurája, egy hatalmas területen elterpeszkedő csillagkép. Központi, szabályos trapéz alakú medencéjéből mind a négy irányban csillagláncok nyúlnak szét, így már az első ismert ábrázolásokon is emberi alakot tulajdonítottak neki. Héraklész a görög mitológia számos történetben visszaköszönő hőse volt, akit már a nyári csillagképek meséi során részletesen bemutattunk.

Héraklész első próbái sokakat megihlettek. A képen látható a nemeai oroszlán elejtése egy szobron ábrázolva.
Forrás: https://www.touristorama.com/en/the-labours-of-herakles-02192

Héraklész egy hányattatott sorsú félisten, Zeusz gyermeke volt, akinek az életét Héra férjének, Zeusznak a félrelépése miatt egész földi élete során igyekezett megkeseríteni. Tébolyt küldött a hősre, aki saját gyermekeit mészárolta le. Elméje tisztulása után mélységesen megbánta bűnét, és ezért vezeklésképp kiállta a híres tizenkét próbát Eurüsztheusz mükénéi király szolgálatában.

Az újkori idők során a hős különféle tetteit megelevenítő eszközöket képzelték bele az égi térképészek Herkules kezeibe. Már a legkorábbi ábrázolásokon is bal karjában bunkósbotot tart Herkules, mely kedvenc fegyverének bizonyult.

Korai, 16. századi térképek hősünk jobb kezét többségében üresen hagyták, vagy első próbáját megörökítendő, abba helyezték az általa megölt, sebezhetetlen nemeai oroszlánt. Sőt, olykor már csak a szegény macska bőrét viselte gyilkosa ruhadarab gyanánt.

A később kiváló Ramus Pomifer csillagkép motívumát először Johannes Bayer rajzolta le, és 1603-as Uranometriájában jelent meg. Az Almaág csillagkép Herkules jobb kezében van.
Forrás: J. C. Barentine – The Lost Constellations

Az Uranometria, Bayer 1603-as, meghatározó atlasza volt az első, amely Herkules jobb kezét egy másik kalandjának emlékére tartotta fenn: egy almaágat helyezett bele, ami nem másé volt, mint a heszperidáké. Így született meg később a különálló Ramus Pomifer, azaz “almaág” nevű csillagkép, melyet a térképészek előszeretettel használtak az évtizedek során.

Az almaág Héraklész tizenegyedik próbájához kötődik, mely során el kellett lopnia az örök élet aranyalmáit a heszperidák kertjéből. Ennek végrehajtásához Atlaszhoz, a titánhoz fordult, aki a vállán tartotta az egész égboltot. Ő azzal a feltétellel hajtotta ezt végre, hogy addig Héraklész átveszi a rettentő súlyt. Atlasz, a heszperidák atyja, meg is szerezte az almákat, ám a súlyt nem akarta visszavenni. Héraklész azonban kicselezte őt, így mégis övé maradt a véget nem érő feladat. Más változatokban Ladónt, a kertet őrző kígyófejű sárkányt maga Héraklész győzte le. A sárkánynak a Draco, azaz a Sárkány csillagkép állít emléket és nem véletlenül térpedel rajta a Herkules az égbolton is.

Johannes Hevelius cserélte fel az almaágat Kerberosz fejére Herkules kezében. A részlet Hevelius 1690-es Prodromus Astronomiae-jából származik.
Forrás: J. C. Barentine – The Lost Constellations

Johannes Hevelius, a század másik meghatározó térképésze az 1680-as évek végén a hős kezében tartott csillagokat ugyanúgy elismerte. Hevelius azonban híressé vált arról, hogy szeretett új , többnyire jelentéktelen csillagképeket kitalálni az égbolt üresebb részeire, a meglevő látványos csillagképek közé. Itt is újítást vezetett be: az almaág helyett Kerberosz, az alvilág őrzője került Héraklész kezei közé.

Kerberosz a görög mitológiában egy rettentő szörny volt, Hádész fenevadja, aki az alvilág kapuját őrizte. A legtöbb ábrázolásban három vad kutya fejével, sárkányfarokkal és rettentő oroszlánkarmokkal képzelték el. Az idők során ez folyamatosan változott, volt, hogy ötven, néha száz fejjel jelent meg, de általában kígyófejek tucatjai, akár százai álltak ki testéből. Hevelius a bestia három kígyófejét helyezte fel az égboltra, testét elhagyva.

Nem véletlenül kötött ki Héraklész kezében, ugyanis utolsó, tizenkettedik próbája volt a fenevadot élve felhozni az alvilágból a felszínre. Hádész beleegyezett az alkuba azzal a feltétellel, hogy a hős puszta akaratával és erejével győzi le a bestiát. El is kezdte fojtogatni, és hiába marta meg az egyik kígyófej, szorítását nem engedte, így diadalmaskodott a szörnyeteg felett és teljesítette a feladatot.

A Kerberosz bestia William Blake ábrázolásában. Figyelemreméltóan szórakozott jobboldali feje ellenére rettentő jószág lehetett.
Forrás: https://www.wikiwand.com/en/Cerberus

A modernebb ábrázolások már ötvözték az almaág és a kígyó motívumait, így született meg a Cerberus et Ramus Pomifer csillagkép. Ez egy 1824-es ábrázolás Jacob Green-től.
Forrás: J. C. Barentine – The Lost Constellations

A Herkules csillagkép csillagai. A fejjel lefelé álló hős jobb karja a bal oldalon, az Atia, Beraka és Melkarth nevű csillagokig nyúlt ki. Kezében tartja az almaágat, vagy a Kerberusz fejét, melyet balra lent a 109, 102 és 95 nevű (Flamsteed sorszám) csillagok körüli aszterizmus rajzol ki. Forrás: https://www.cristoraul.org/deyave/astronomia/CONSTELLATIONS/HERCULES.htm

Hevelius ezen találmánya után teljes kavarodás állt be a csillagkép történetében – hol az almaág, hol a rémkutya, hol ezek ötvözete, az almaágon tekergő kígyófejek egyvelege jelent meg “Cerberus et Ramus Pomifer” néven. Ez a kettősség nem is szűnt meg egészen addig, amíg feledésbe merült az egész csillagkép.

Mivel a 19. századi térképek már az ötvözött figurát részesítették előnyben, zavaros történetére más magyarázatok is születtek, amelyek elkerülték a különböző herkulesi próbák keveredését. Bizonyos értelmezésekben az almaágat a heszperidák kertjét őrző sárkány, Ladón öleli körbe. Keresztény felfogású térképészek a térdelő emberalakot az Istenhez imádkozó Ádámnak képzelték el, aki kezében tartja a bűnös almaágat, melyen az áruláshoz vezetett kígyó tekereg.

A 19. század során fokozatosan felmerült a kérdés, hogy az alak különálló csillagkép-e, vagy inkább Herkules részeként, egy abban létező aszterizmus. A század végére merült teljesen feledésbe ez a sokat vitatott figura. Az Almaágat, vagy Kerberusz fejet kirajzoló aszterizmus szabad szemmel is szépen megfigyelhető az égen, a csillagkép bal alsó sarkában a 111, 110, 109, 102 és 95 nevű (Flamsteed sorszám) csillagok alkotta elnyúlt trapézként. Herkules jobb keze az ο, ν és μ csillagoknál végződik, markából indul a fenti aszterizmusig az Almaág vagy Kerberosz, képzelőtehetségünk szerint legalább 3-5 ágat/fejet kirajzolva.

Kerberosz azonban jól megtermett jószágként mégsem maradhatott éhen még az égbolton sem! Az ő kisegítésére igyekezett a Kis Róka, Vulpecula, aki a szájában tartott lúddal örökösen felé szaladt. Lássuk hát az ő történetét is!

Anser

Van, aki nem dicsőségben került fel az égbolt palettájára. Ez az Anser, azaz a Lúd csillagkép története. Szegény lúd már áldozatnak született, ugyanis Johannes Hevelius 1690-ben a Rókával együtt, annak szájába képzelve helyezte fel az égboltra a Hattyú és Sas csillagkép közé. Függetlensége mindig is vitatott volt – Hevelius a Kis Rókával egy csillagképként, “Vulpecula cum Ansere”, azaz “Kis Róka Lúddal” néven ábrázolta. Ha már lúd, legyen kövér! Ezek után bizonyos térképeken külön, máshol ismét egyben tüntették fel.

Az Anser csillagkép szintén Hevelius 1690-es Prodromus Astronomiae-jában tűnt fel.
Forrás: J. C. Barentine – The Lost Constellations

A róka nem képvisel különösebb mitológiai szerepet. Feltehetőleg Hevelius ezt a viszonylag üres, halvány csillagok alkotta területet egy, a szomszédos motívumok közé illő jószágról keresztelte el – ugyanis a Sas és az akkoriban keselyűként is emlegetett Lant csillagkép környezetében található. Így kézenfekvő volt a választás, hogy a vadászó ravaszdi képviseljen még egy ragadozó állatot a nagy nyári háromszög határain belül, a Tejút folyamában.

A ludat a róka a Cerberus, az alvilág kapuját őrző háromfejű kutya számára vitte szájában. A Cerberus is Hevelius találmánya volt, amit, mint olvashattuk, szintúgy elmostak az évek.

A Súlyzó-köd Csörnyei Géza felvételén. Hasonló esztétikus látványt nyújt az objektum már kistávcsövekben is.
Forrás: www.eszlelesek.mcse.hu

Az immár nagyobbacska Vulpecula csillagkép látványossága az M27, azaz a Súlyzó-köd, ami egy 1400 fényévre elterülő planetáris köd. Valójában egy napszerű csillag élete végén levetett gázburka. Már kistávcsövekben is lenyűgöző látványt nyújt különleges alakjával, ami leginkább egy tisztességesen megcsócsált almacsutkára emlékeztet.

Az Anser csillagkép helye a mai égbolton.
Forrás: J. C. Barentine – The Lost Constellations

A másik nevezetes látnivaló a csillagképben a Vállfa-halmaz, amely egy aszterizmus, azaz csillagok véletlenszerű, de nem fizikai csoportosulása. A Vállfa, vagy ruhafogas halmazt szabad szemmel is szépen láthatjuk ködös foltként kellően sötét égbolt alatt. Kézi távcsőben már mindenképp látványos; hét egy vonalba rendeződő csillaga adja a vállfa szárát, míg erre merőlesges, 4 csillagból álló kis kampó rajzolja ki a Vállfa akasztóját.

A lúd a 19. század során egyre ritkábban tűnt fel önálló csillagképként. Utoljára 1911-ben jelent meg a térképeken, lassan érvényét vesztette, és végleg beleolvadt a Vulpecula, azaz a Kis Róka csillagképbe. Így egy nagyobb területű, elnyújtott, ámde szabad szemmel nehézkesen látható csillagokból álló csillagképpé olvadt össze a két jószág. A legfényesebb csillag, az alfa Vulpeculae mindössze 4,4 magnitúdós, kis távcsősben is szép optikai kettőscsillag, narancssárga színű vörös óriás főkomponenssel. Tulajdonneve őrzi a préda nevét, ugyanis legismertebb neve az Anser. Így is bizton állíthatjuk, hogy a leghosszabb életű lúd volt, ami két és fél évszázadig létezett és mai napig emlékezünk rá!

 

Forrás:  J. C. Barentine – The Lost Constellations (Springer).
Köszönet Soós Benjáminnak a mitológiai forrásért és felülvizsgálatért!

Szerző: Világos Blanka, Tudományos segédmunkatárs
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet