Bolygószámláló: az ókori bolygók száma és a hét napjának nevei – I. rész

Csillagvizsgáló Svábhegyi

Mindenki ismeri a Pluto történetét. Az égitest nevét egészen 2006. augusztus 24-éig Plútóként kellett írni, ám azóta Plutonak. Mi is történt ekkor? A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) egy új bolygódefiníció elfogadása mellett döntött, melybe a Naprendszer külső vidékén keringő apró égitestek, köztük a Pluto, már nem férhetett bele. Ennek köszönheti tehát a Pluto az új helyesírást, ugyanis a magyar helyesírás szabályai szerint csak a bolygók nevét írjuk magyarosítva, ékezettel. A törpebolygókét, kisbolygókét és a bolygók holdjaiét ékezet nélkül, latinosan kell papírra vetni. A Pluto új besorolásának híre bejárta a világsajtót. Természetesen nem az égitest magyar helyesírásának megváltozása, hanem a „lefokozása” keltett nagy visszhangot. Bármilyen meglepő, ám korántsem ez volt az első eset, hogy egy korábban bolygóként számontartott égitest elvesztette e nemes rangját. Cikksorozatunkban a bolygók illetve az azoknak gondolt égitestek sorsát foglaljuk össze röviden. Ebben a részben az európai ókorral foglalkozunk, melyet a későbbi részekben az újkori bolygók tündöklésével és bukásával egészítünk ki.

A bolygó fogalmának kialakulása hosszú folyamat volt, sok-sok változáson esett át az idők során. Így a legtöbb esetben a bolygók számának változásához nem csak a fejlődő technika járult hozzá, hanem sokkal inkább magának a bolygófogalomnak a változása.

Hogy mi is az a bolygó? Vizsgáljuk meg először is a nevét! A magyar „bolygó” szó és a minden más európai nyelvben használt „planet” kifejezés (vagy annak helyi variánsa) ugyanabból a jelentésgyökből származik. Ez pedig az ógörög vándorlót jelentő πλανήτης (planḗtēs) szóból ered. A magyar verzió ennek megfelelően a bolygó (vagyis bolyongó) csillag kifejezésből önállósult. A beszédes név pedig azt fejezi ki, hogy a bolygók az állócsillagokhoz képest folyamatosan mozognak, bolyonganak az égbolton.

Talán meglepően hangzik, de az IAU 2006-os döntéséig nem létezett definíció, mely meghatározta volna, hogy mi a bolygó és mi nem. Ebből és más okokból kifolyólag a tudományos forradalom előtt nem létezett egy egész világon elfogadott bolygólista. Azok száma és sorrendje az aktuális kultúrától és az elérhető tudományos ismeretektől függően változott. Ám a ma bolygónak gondolt égitestek közül a Merkúrt, a Vénuszt, a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt a legtöbb közösség bolygóként sorolta fel.

A jelenséget hasonlíthatjuk a kontinensek példájához, ugyanis e fogalom sem rendelkezik egyértelmű definícióval. Mégis miket számolunk hát közéjük? Egészen egyszerűen, amit elegendő ember gondol annak. A legjobb példa Európa léte vagy nemléte. Földrajzi szempontból Európa egyáltalán nem elkülöníthető egység. A Közel-Kelet például földrajzilag kevésbé érintkezik Ázsia többi részével, mint Európai kontinensünk. Ezzel ellentétben Ázsia és Európa kultúrális és történelmi szempontól a legrégebben különválasztott kontinensek közé tartoznak. Már a görögök is külön sorolták fel őket (ők hármat ismertek: Európa, Ázsia és Lybia, mely utóbbi Afrikát jelentette). Ennek megfelelően tehát Európa kontinens. 

A gif a világ különböző kontinens felosztásait mutatja. Jól látható, hogy azok száma és mibenléte közel sem egyértelmű. A gif alkotója: AlexCovarrubias

A planéták esetén is valami hasonló történt: az bolygó, amit annak mondunk. Emiatt a fentebb felsorolt öt bolygótól különbözőkkel is találkozhatunk, kultúrától, egyéntől és időtől függően. Nem is kevéssel!

Az ég leglátványosabb égitestei között a Hajnalcsillag és az Esticsillag igen előkelő helyet foglal el. Mindkettő igen fényes lehet, minden más csillagot messze túlragyognak. Természetesen ma már tudjuk, hogy mind a kettő a Vénusz, mely az Esticsillag esetén éppen a Nap keleti, a Hajnalcsillag esetén pedig a nyugati oldalán látható. Ez nem mindig és mindenhol volt köztudott, bár felismerése a legtöbb civilizáció esetén igen koránra tehető. Ezzel ellentétben és igen meglepő módon a hellén kultúra egészen későn ismerte fel a két égitest rokonságát, pontosabban szólva egységét. A hagyomány Püthagorasznak tulajdonítja a felfedezést, aki a Kr. e. 6. században élt. A híres filozófus a görög tudománynak és gondolkodásnak mindenképpen korai képviselője, de így is Homérosz után jó kétszáz évvel élt és alkotott. Összehasonlításképpen az egyiptomiak már több ezer évvel korábban tisztában voltak ezzel.

Az aránylag késői felismerés miatt a görög mitológiában a Vénusz bolygó két személyként jelenik meg, melyek közül egyik sem Aphrodité, a Vénusz görög megfelelője. Elnevezése helyzetétől függött. Amennyiben reggel volt látható úgy a Foszforosz (fényhozó) vagy a Heoszforosz (hajnalhozó) nevet viselte. Esténként pedig Heszperosz (esti csillag) névvel illették. Ez a szokás az egységes természet felismerése után is megmaradt. Sőt még a rómaiak is átvették a kettős elnevezést: reggel Lucifer, este Veszper néven volt ismert (Lucifer és a bibliai sátán kapcsolatáról egy korábbi cikkünkben részletesen írtunk). Így egy korai hellént megkérdezve a bolyongó csillagok száma másnak adódott volna, mint egy késői görög embernél.

Raffaello: Az athéni iskola című freskóján a központi helyet elfoglaló Püthagorasz. Nem véletlen, hogy annyian tekintenek bele a könyvébe. A mesternek egy ifjú egy táblát mutat. A lant alatt (a zene igen fontos szerepet játszott Püthagorasz filozófiájában) a táblán látható az úgynevezett tetractys, mely a tízes számot jelképezi. Ennek fontosságát nemsokára látni fogjuk.

A görög kultúra nemcsak a bolygókutatásban rendelkezett jelentős lemaradással a közel-keletihez képest. A planéták elnevezésében zűrzavar uralkodott, a korai filozófusok pedig igen bizonytalan fogalmakkal rendelkeztek a bolygókról. A legtöbb égi vándor több névvel is rendelkezett, sőt időnként többet neveztek ugyanúgy. A módszeres vizsgálat Kr. e. 400 után kezdődött, viszont ekkor szédületes iramban lódult meg. A filozófusok sorra alkották a bolygómodelleket. A legtöbb esetben ugyan geocentrikus világegyetemben gondolkodtak, de például Arisztarkhosz megalkotta a heliocentrikus világképet is, 1800 évvel Kopernikusz előtt! Emellett kísérletet tett a Nap-Föld és Hold-Föld távolság meghatározására. Eratoszthenész kiszámította a Föld sugarát, Hipparkhosz felfedezte a precessziót… Bármeddig sorolhatnánk a görög csillagászat elképesztő eredményeit, ám a bolygók számának szempontjából Püthagorasz lesz fontos számunkra.

Püthagorasz és követői igazi elkülönülő kis vallási közösséget alkottak, melyek alapjául a számok szolgáltak. A számmisztikában számhoz emberi tulajdonságokat rendeltek, bizonyosoknak pedig mágikus jellemzőket. Legszentebb számuk pedig a 10 volt, mivel ez a négy legkisebb szám összege (10=1+2+3+4). Ennek megfelelően a képzeletbeli központi tűz körül tíz égitest keringett. Ezek az öt bolygó, a Nap, a Hold, a csillagok (egyben), a Föld és az Ellenföld. A központi tüzet sosem láthatjuk, mivel a Föld soha nem fordul felé. Ugyanez igaz az Ellenföldre, melynek Arisztotelész szerint egyetlen szerepe volt: az égitestek számát kiegészíteni tízre. Megjegyzendő, hogy Püthagorasz volt az első, aki nem a Földet helyezte a világegyetem középpontjába, igaz nem nevezhető rendkívül tudományosnak új elmélete.

Püthagorasz Kozmosz-modelljének sematikus rajza. A központi tűz körül először az ellenföld majd a Föld kering. Utánunk következik a Hold, a Nap majd a bolygók. A legkülső szféra a csillagoké. Forrás: Efstratios Theodossiou és mtsai. 2008

Egyiptomban körbekérdezve szintén eltérő számokat kapnánk idő szerint a bolygók mennyiségére. A hatalmas piramisairól ismert Óbirodalom idején még csak halovány utalásokat találunk a Vénuszra, mint Főnixmadárra. Fennmaradt számos neve közül mind utalnak kettős természetére: a Dzsa, vagyis Átkelő, az Osiris, mint meghaló majd feltámadó isten és a Benu, mely főnixet jelent. Arra azonban nem találunk utalást, hogy két különböző égitestként tartották volna számon. A többi bolygó ezután szépen lassan tűnik fel a forrásokban, először a Jupiter, déli csillag néven. Az Újbirodalom korára (16.-11. század) a bolygók már széles körben megtalálhatóak a forrásokban. Ám nem mindegyik!

A Mars egészen sokáig nem jelenik meg sehol Egyiptomban. Például a híres Hatsepszut fáraónő (i.e. 1479-1458) magas rangú hivatalnoka, Senenmut sírjában az összes bolygó látható, a Mars kivételével. Igazi rejtély a vörös bolygó hiánya, hiszen igazán könnyen kiszúrható az esti égbolton. Ennek ellenére először i.e. 1290 környékén tűnik fel csak az ábrázolásokon. A rejtélyt tovább bonyolítja, hogy ezután sem ábrázolták minden alkalommal a Marsot, bár a királysírok többségében már igen.

Senemnut sírfeliratának részlete. A felső részen, bárkában látható (balról jobbra) a Jupiter és Szaturnusz, mint Hórusz. Tőlük jobbra a Szíriusz (mint Ízisz) és az Orion (mint Ozirisz). A Vénusz, mint madár (ne felejtsük el Benunak, vagyis főnixnek hívták) látható tőlük balra. A Merkúrnak csak a neve felfedezhető, a Marsnak viszont nyoma sincs. A kép alsó felében is számos csillagkép felismerhető, néhányuk ma is ismert, néhányuk elveszett.

Egészen a Ptolemaioszi korig előfordulnak leletek, melyek a Marsot kihagyják, pedig ekkorra már ezer év eltelt az első ábrázolás óta! Théba egyik főpapnőjének sírfelirata is hét égi „korongról” beszél, vagyis a Mars biztosan széles körben ismert volt. Mi lehetett hát az oka a hiányának az ábrázolásokban? A válasz ma sem egyértelmű, de talán mind a középbirodalom iránti hagyománytisztelet, (mikor még nem ábrázolták a Marsot) mind a vörös fényétől való félelem is szerepet játszhatott. Egyiptomban a vörös Séth isten színe, aki az istenvilág messze legnegatívabb alakja volt. S ki szeretné, hogy múmiája az örökkévalóságig Séth isten színében pompázó bolygóval legyen összezárva? A jelek szerint szerencsére nem minden egyiptomi érzett így, melyből kifolyólag azért több Mars ábrázolás is ránk maradt.

I. Széthi fáraó jelképes sírja. A mennyezeten látható égábrázolás az első forrásunk, ahol feltűnik a Mars.

A korábbiak során furcsának tűnhet, mikor az egyiptomiak hét „korongról” beszéltek az égen. A cikk elején még azt mondtuk, hogy a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és a Szaturnusz öt bolygója volt ismert az ókori ember számára. Mi lehet hát a hiányzó két egyiptomi bolygó? Tán ismerték az Uránuszt és a Neptunuszt? Vagy a Földet is közéjük sorolták? Ebben az esetben mi a hetedik? A választ nem új objektumokban kell keresnünk, hanem a bolygó ókori jelentésében. Mint fent említettük, a bolygó igazából mozgó, vándorló égitestet jelentett eredetileg. Ebből kifolyólag az égbolt két leglátványosabb objektumát is közéjük sorolták, a Napot és a Holdat.

A hetes szám a teljes mediterráneumban mágikus tartalommal bírt, így a bolygók hetes száma széles körben megmaradt. Többek között ennek köszönhetjük a hét időegységünket is. Az asztrológiában minden órához egy-egy védő bolygót rendeltek. Például az egyik nap éjféljét rendeljük a Nap védelme alá. Az éjjel egy óra tartozzon a Holdhoz, a kettő óra a Marshoz és így tovább. A 24 órás napokon végighaladva a hét órás bolygóciklusokkal hét nap után ismétlődéshez jutunk, vagyis ennyi idő után megint a Nap lesz az éjfélkor kezdődő óra védője. Ezután minden nap fölé azt a nagy védőt rendelték, amelyik az éjfélkor kezdődőt védi. Ezt a napot pedig a védője után nevezték el. Így lett a hét első napja a Napé, a második a Holdé, a harmadik Marsé és így tovább.

Ezen tradíció a mai napig él az európai nyelvekben, kivéve a szlávokéban, ahol számozás után kapták a nevüket a napok. A magyar nyelv is ezek közé tartozik, bár legtöbbünk ezt már nem ismeri fel. Ennek oka, hogy a szláv számneveket vettük át többségében (pl.: a péntek az orosz, пятница [~pjátnyicá] azaz „ötödik” szóból ered). Nem így az újlatin nyelvek. Az angol ’Sunday’ szóban könnyű felismerni a ’Sun’, vagyis Nap szót. A ’Monday’ szintén könnyen azonosítható a ’Moon’ (Hold) szóval. Nem ilyen egyszerű a ’Tuesday’, ’Wendesday’, ’Thursday’, ’Friday’ és ’Saturday’ esete. Ezeknek a megértéséhez szükségünk van az északi mitológia ismeretéhez is.

A görög-római kultúrkör rendelkezett egy jellegzetességgel. Szerették más népek isteneit sajátjaikkal azonosítani, vagyis más népek isteneit nem különálló személyekként kezelték (néhány fontos kivételtől eltekintve), hanem sajátjaikként, csupán más névvel. A tőlük északra lakó germán törzsek isteneit is a számukra ismerős neveken említették kivétel nélkül. Az azonosítás természetesen kiterjedt azokra az istenekre is, akikről a bolygók kapták neveiket. Az azonosításokat a lenti táblázat tartalmazza (az érdekesség kedvéért a magyar napnevek magyarázatát is odaírtuk).

Magyar név Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek Szombat Vasárnap
Magyar eredet „A hét fője” „Kettedik” Középső (szláv) Negyedik (szláv) Ötödik (szláv) Shabbat (héber) „Vásár-nap”
Védőbolygó Hold (Luna) Mars Merkúr Jupiter Vénusz Szaturnusz Nap (Sol)
Germán (északi) megfelelő Tiw (Týr) Woden (Odin) Þunor (Thor) Frige (Frigg)
Angol név Monday Tuesday Wednesday Thursday Friday Saturday Sunday

Jól láthatóan az angol napnevek többsége a bolygók után kapta nevét. Az egyetlen félig kivétel a szombatot jelentő ’Saturday’. A szóban ugyan felismerhető a Szaturnusz, de kiejtésben valahol a héber shabbat szó és a bolygónév között áll. Érdekesség, hogy a szombat neve viszonylag új az újlatin nyelvekben. Sokáig ’laugardagr’ (óészaki) vagy ehhez hasonló névvel rendelkezett, mely csupán annyit tesz: fürdésnap. Mindenkinek ajánljuk az orr eltakarását, amennyiben egy középkori európaival tervez társalogni!

Csodálatos karkötő a 19. század közepéről, a Walters Art Museum gyűjteményéből. A hét istenség a hét napjait testesíti meg, így egyben a bolygókat is. Balról jobbra: Luna (hétfő), Mars (kedd). Merkúr (szerda), Jupiter (csütörtök), Vénusz (péntek), Szaturnusz (szombat), Héliosz (vasárnap).

A hetes bolygószám egészen mélyen gyökerezett a néptudatban, így sokáig bolygónak tekintették a Napot és a Holdat is. Mára már csodálkozunk, hogy a Naprendszer középpontja, hogyan eshetett egy sorba a hozzá képest mérhetetlenül aprócska bolygókkal. Ám ne felejtsük el, hogy az akkori Kozmoszban a Föld volt a középpont. A Jupiter éppúgy a Föld körül keringett, mint a Hold és a Nap. Ebből kifolyólag teljesen logikus volt őket egy kategóriába sorolni. Emellett, még ha tisztában is lettek volna a Naprendszer valódi természetével, akkor sem biztos, hogy külön osztályba sorolták volna a Holdat és a Napot a bolygókkal. A kora embere sokkal kevésbé gondolkodott szigorú definíciók mentén, így nem jelentett volna gondot az igen különböző égitestek egy zsákba helyezése. A kor közgondolkodása (és tudománya is) inkább leíró vagy kvalitatív jellegű volt, mintsem a szigorú határokhoz és matematikához már öntudatlanul is hozzászokott modern agyunk.

A képen látható tárgy az antiküthériai szerkezet egy részletét ábrázolja, melyet a huszadik század elején találtak meg egy hajóroncsban. A szerkezettel a hét bolygónak gondolt objektum égi elhelyezkedését lehetett előre kiszámolni. Forrás: https://hu.wikipedia.org

Tarts velünk a sorozat következő részében is, ahol tudományos forradalom felé tekintünk! Történetünkben olyan világhírű tudósok fognak szerepelni, mint Galileo Galilei, Kopernikusz vagy Herschel! A cikkünk következő részéig megmutatjuk, hogyan változott a bolygók száma az újkorban:

A kalandvágyók megpróbálhatják kitalálni, melyik időponthoz mely „bolygók” tartozhatnak.

Hamarosan folytatjuk! 

Szerző: Soós Benjamin, Tudományos segédmunkatárs / Bemutató csillagász 
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló

📸 A borítóképen egy csodálatos karkötő a 19. század közepéről, a Walters Art Museum gyűjteményéből. A hét istenség a hét napjait testesíti meg, így egyben a bolygókat is. Balról jobbra: Luna (hétfő), Mars (kedd). Merkúr (szerda), Jupiter (csütörtök), Vénusz (péntek), Szaturnusz (szombat), Héliosz (vasárnap).