A magas égbolt alvilági folyója

Csillagvizsgáló Svábhegyi

 

Ptolemaiosz időszámításunk szerint 147-ben közzétette az ókor talán legnagyobb hatású csillagászati könyvét, az Almagest-t. A jelenleg használt címe arab eredetű, jelentése annyit tesz: a Nagy könyv. Nem véletlen kapta, hisz Ptolemaiosz korának összes tudását összegyűjtötte a világ felépítéséről. Munkája több, mint ezer esztendőre alapjául szolgált a késő antik, az arab, végül az európai csillagászatnak. A könyv nem csupán a geocentrikus világegyetem részletes ismertetője (melyről természetesen ma már tudjuk, hogy hamisnak bizonyult, de a következő több mint ezer évben ez a modell tudta a legegyszerűbben visszaadni a bolygók mozgását), de csillagkatalógusában 1022 csillag található, áttörő jelentőségű trigonometriai számításokat tartalmaz, és ami számunkra most a legfontosabb, felsorolja korának 48 csillagképét.

A négy tucat ptolemaioszi alakzat mind a mai napig használt, egy kivételével. A ma használt 88 csillagkép többsége is ebből a listából ered. Az egyetlen csillagkép, melyet már nem használunk, az Argo Navis, vagyis az argonauták hajója. A tőlünk alig látható alakzat története egy külön cikket is megtöltene, így most csak annyit említünk meg, hogy a csillagkép négy kisebbé bomlott szét 1930-ban, mert túl nagy helyet foglalt el az égen. Ezek a Hajógerinc, a Hajófar, a Vitorla és a Tájoló.

Prolemaiosz csillagképeinek ábrázolása az 1750-es évekből. A jobb oldali képen látható a déli égbolt, a nagy üres terület annak tudható be, hogy az Alexandriából soha nem látható. Képek forrása: https://www.wallhapp.com/

Ptolemaiosz egyéb hatalmas csillagképeket is jelöl. Közölük a legnagyobb az Eridanus, mely egy titokzatos folyó, az Eridanus után kapta nevét. Ptolemaiosz felsorolásában ez a csillagkép az egyetlen, melynek földrajzi eredetű a neve. Minden más csillagkép mitológiai hősöknek vagy hőstetteiknek állít emléket, még az égen található temérdek állat is szinte mind egy-egy hősi cselekedet emlékét őrzi. Mára a csillagképek egy része nem rendelkezik ilyen eredettörténettel, ennek oka, hogy a déli égbolt csillagképeit a 18. századi hajósok egzotikus állatokról (tukán, kaméleon, stb.) és műszereikről (oktáns, szögmérő, távcső, stb.) nevezték el, nem pedig történetek szereplői után. Egy másik földrajzi név is felkerült az égre 1752-ben, mely a Fokváros melletti Tábla-hegyről (latinul: Mons Mensae) kapta nevét, a Mensa csillagkép.

Az előző csillagtérkép kinagyított részlete az Eridanus folyóról. A kép bal alsó sarkában láthatjuk az Argo Navis-t, melyet mára kisebb részekre daraboltak. A képen még nem látható az 1752-ben létrehozott kemence (Fornax) csillagkép, mely jobb oldalt kellene, hogy elhelyezkedjen, területének jó részét az Eridanustól kapta meg. Akik jól ismerik az eget, sok más ma is használt csillagképet felismerhetnek (Orion, Nyúl, Egyszarvú, Phoenix, Cet stb.). Kép forrása: https://www.wallhapp.com/

Az Eridanusra, mint földrajzi helyre hivatkoztunk az előző bekezdésben, de hiába keresnénk a folyót bármelyik mai térképen. Pontos elhelyezkedése ugyanis a mai napig ismeretlen, ha valaha létezett egyáltalán. Az azonosítás nem a források hiánya miatt nehéz, hanem mert a folyó a görögök által ismert világ szélén helyezkedett el. A források igen gazdagok: említi a folyót Hésziodosz, Hérodotosz, Apollóniosz Rhodiosz, Ovidius és megannyi író, költő.

Első említése a folyónak Hésziodosz Theogónia (Istenek születése) című művében található, mely valószínűleg a Krisztus előtti hetedik századból származik. A költő a hagyomány szerint Homérosz kortársa volt (és le is győzte egy dalnoki versenyben), de manapság inkább egy nemzedékkel későbbre szokás tenni életét. Ennek több oka is van. Egyrészről Hésziodosz ugyan említi egyszer, hogy részt vett egy dalnoki versenyen, de nem írja, hogy ellenfele a nagy Homérosz lett volna. Ezt csak az időszámításunk előtti negyedik századból halljuk először. Emellett a beszámoló hitelességét rontja, hogy Homérosz személyét is csak sűrű ködön át láthatjuk ma, valódi kiléte és léte mára komoly szakmai viták tárgya. Hésziodosz korát ma egy másik idézete alapján szokás a hetedik század első felére tenni.

Hésziodosz másik műve, a Munkák és napok, a kortárs népi csillagászat egyik legfontosabb forrása, melyben részletesen beszámol arról, hogy a csillagok kelése és nyugvása alapján, hogyan kell meghatározni a vetés és aratás időpontját (ez nem asztrológia, a csillagok kelése alapján meghatározható, hogy az év mely szakaszában járunk).

A Theogónia főleg az istenek származását, a köztük lévő harcokat regéli el. Mivel a görögök a folyókat isteneknek tekintették, így Eridanus származását is megismerhetjük. A költeményből megtudjuk, hogy a folyó már a görög írásbeliség újbóli hajnalán is jelen volt, többet azonban nem. A teljes idézet Trencsényi-Waldapfel Imre tolmácsolásában:

„Ókeanoszt Téthüsz megajándékozta folyókkal,
szülte a Neiloszt, Alpheoszt és Éridanoszt is,” (338-339. sor)

Az idézetből kiderül, hogy Eridanus Ókeanosz (mint neve alapján sejthető, tengeristen) és Téthüsz gyermeke (tengeristennő, akiről az ős-Földközi-tengert Tethys-óceánnak nevezték el). A folytatásból megtudjuk, hogy az istenpárnak igen sok gyermeke volt, 3000 leánya és 3000 fia, melyek közül több tucattal meg is ismerkedhetünk. A görögöknél, mint fent említettük, a folyó istenségnek tekintése teljesen általános volt, sokszor fontos szerepet játszanak történetekben.

Amikor egy folyó majdnem megváltoztatta a teljes görög mitológiát. Xantosz folyóisten, Eridanus testvére majdnem megölte Akhilleuszt, mert az a megölt katonák testét a vizébe dobta. Akhilleusz csak Athéné segítségével menekülhetett meg. Kép forrása: https://www.britishmuseum.org/

Valamivel többet tudhatunk meg a folyóról Hérodotosztól, aki már nem mitológiai irányból közelíti meg a azt. Homéroszt nem véletlenül szokás a történetírás atyjának nevezni, minden forrását igyekezett leellenőrizni, ennek érdekében Közel-Kelet jelentős részét bejárta, hogy minél pontosabb adatokat tárhasson az olvasó elé. Forrásait is szinte minden esetben megjelöli.

A számunkra fontos rész nem hosszú, itt el is olvashatjuk Muraközi Gyula fordításában:

„(…) Ezek tehát a föld legszélső pontjai Ázsiában és Libüában. Európának a legtávolabbi, nyugati részéről azonban nem tudok határozottan állítani semmit sem. Mert egyrészt nem hiszem el, hogy csakugyan létezik az az Északi-tengerbe ömlő folyam, amelyet a barbárok Éridanosznak neveznek, és amelynek a tájáról állítólag a borostyánt kapjuk, másrészt mert nem tudok semmit a Kassziteridesz-szigetekről sem, ahonnan az ónt szállítják mihozzánk. Már maga az Éridanosz név is különös, hiszen hellén, nem pedig idegen eredetű szó, aztán meg –bár gondosan utánajártam –egyetlen szemtanút sem találtam, akitől bármit hallhattam volna az Európának ezen a részén elterülő tengerről. Az viszont kétségtelen, hogy az ón meg a borostyán földünknek ezekről a legszélső vidékeiről kerül hozzánk” (Histories III, 115)

A szerző bevallja, hogy hallott legendákat a folyóról, de senkit nem ismer, aki ténylegesen látta volna, ezért elveti létezését. A szemtanúk hiánya mellett érvként pedig a görög nevet hozza fel, amely nem lenne lehetséges egy, a görögöktől ily távoli folyó esetén. A modern kutatók számára az Eridanus és az idézetben szereplő Kassziteridesz-sziget azonosításában segíthetne, hogy mint gazdag ón és borostyán forrásként szerepelnek. Ezek alapján sokak próbálkoztak a szigetek azonosításával, de igazán meggyőző eredmény nem született, mivel egyetlen ismert sziget sem rendelkezik északnyugaton gazdag ón lelőhellyel. Valószínűleg tehát a sziget –és a folyó is- inkább legendás terület volt. Történetük eredete valószínűleg a görög kereskedelemben rejlik. A görögök mindkét anyagból kevéssel rendelkeztek, így ezeket kereskedelem útján szerezték be nyugatról, maguk sem tudva, hogy az honnan érkezik. Meglepődhetünk, hogy az antik világ ilyen nagy kereskedelmi hálózattal rendelkezett. Még a nagy kutató, Hérodotosz sem tudta, hogy pontosan honnan érkeznek bizonyos nyersanyagok országába!

Hérodotosz leírása szerint a világ. Hiába is keresnénk az Eridanust rajta. Kép forrása: commons.wikimedia.org

Tudománytörténeti érdekesség az Eridanus egyik szigetének neve, melyről Apollóniosz számol be az Argonautika című eposzában. A sziget neve Elektrisz, melyben rögtön felismerhetjük az elektron szót. Az egybeesés nem véletlen. Mint arról már Homérosz is beszámolt, az Eridanus folyó gazdag volt borostyánban, melynek ógörög neve életkor (ήλεκτρο). A sziget -melyről a legenda szerint a borostyánkő származik- adta nevét a kőnek. Hogyan lett a borostyánkőből elektromosság?

Ha egy borostyánkövet (ami megkövesedett gyanta) megdörzsölünk gyapjúval, akkor az az apró tárgyakat magához fogja vonzani. Ezt a jelenséget már a görögök is ismerték, de mélyebben nem tanulmányozták. Az újkor hajnalán nevet kapott jelenség a borostyánkő után kapta nevét, mivel ennél az anyagnál figyelték meg először az elektromosságot.

Apollóniosz további részletekkel is szolgál az Eridanus leírásában, de azt teljes hosszában nem idézhetjük terjedelme miatt (Argonautika IV. ének 495-626). Amennyiben magunk is szeretnénk elolvasni az említett részt, azt már megtehetjük. Az Argonautika teljes és színvonalas első fordítására egészen 2018-ig várnunk kellett, mikor Tordai Éva tolmácsolásában került kiadásra az időszámításunk előtt háromszáz évvel írt eposz.

Apollóniosz legfontosabb adaléka az Eridanus mítoszaihoz Phaethon története. A monda szerint az ifjú Héliosznak, a napistennek volt a fia. Társai ezt azonban nem hitték el neki, sem anyjának, így a fiú apjától kért bizonyítékot. Héliosz a Styx folyóra esküdött, hogy fia bármit kér, megadja. Phaethon azt kérte, hogy a napszekeret hajthassa egy napig. Héliosz figyelmeztette, hogy kérésével az életét kockáztatja, mivel a tüzet fújtató lovakat maga Zeusz sem tudná kordában tartani.

A fiú azonban nem hallgatott apjára, ő pedig nem utasíthatta vissza a kérést esküje miatt. Phaethon a rózsaujjú hajnalt követve indult el az égi úton. A lovak azonban rögtön megérezték, hogy nem az isten nehéz súlyát húzzák és megvadultak. A Nap először a Földtől távolodni kezdett, megégetve az eget, majd a Föld felé közeledve felégette Afrikát. Phaethon kalandjának maradandó nyomai maradtak a világban. Az ég összeégett részén láthatjuk a Tejutat, a Földön felégett terület pedig a Szahara. A görögök szerint a szerencsétlenül végződött kaland eredményeként nem csak a növények égtek meg, hanem az Afrikában élő emberek is, ennek köszönve sötét bőrszínüket. Innen ered az etióp szavunk is, ugyanis az megégett arcút jelent görögül (αἴθω[aitho]-megégett, ὤψ[ops] -arc). Zeusz ekkor közbelépett, hogy ne vesszen oda a teljes világ. Villámával megölte a fiút, aki aláhullott a napszekérről, és az Eridanusnál ért földet.

Bertin Nicolas Phaethon Apollo szekerén című festménye (c. 1720). Bizonyos mítoszvariánsokban Héliosz szerepét Apollo tölti be, mivel őt is napistenként tartották számon. Kép forrása: https://www.wga.hu/

Nővérei – megtudva testvérük tragikus sorsát – útnak indultak a folyóhoz, hogy megkeressék a holttestét. Megtalálva öccsüket elsiratták, de a gyász nem szűnhetett meg szívükben. Az istenek látva, hogy a nővérek nem tudnak kiengesztelődni, nyárfákká változtatták őket. Így többé nem kellett érezniük a szívüket marcangoló gyászt. Bőséges könnyeiket pedig borostyánkővé változtatták- Apollóniosz szerint emiatt van annyi borostyánkő az Eridanusnál.

A történetet még részletesebben elmeséli Ovidius az Átváltozásokban, viszont sokkal több párbeszéddel és kiegészítésekkel írja le. A történet végén nemcsak Phaethon nővérei, hanem testi és lelki jóbarátja (inkább szeretője, a görögöknél és rómaiaknál nem volt ritka), Cygnus király is elzarándokol az Eridanushoz. Itt bánatában hattyúvá változik, így nevéből ered a hattyú latin neve, „cygnus”. Ovidius szerint a hattyúk a mai napig is ezért élnek vízben, mert irtóznak Zeusz villámjától és tüzétől, a „posványok, tág tavak” pedig megvédik tőle. Néhányan azt is mondják, hogy a boldogtalan Cygnus királyt Zeusz végül az égre helyezte, létrehozva a Hattyú (Cygnus) csillagképet.

Phaethon testvérei nyárfává, Cygnus pedig hattyúvá változott a mély gyász következtében. Kép forrása: The National Gallery of Art, Washington, D.C.; Ailsa Mellon Bruce Fund (accession no. 2003.143.4)

Még egy forrást említünk meg röviden. Vergilius legnagyobb művében, az Aeneis-ben említi meg egyszer a folyót (VI. 659), érdekesség azonban, hogy mint az alvilág egyik folyóját. Hogy miért került le az alvilágba a távoli északnyugat folyója? Csak találgathatunk.

Viszont nem vagyunk teljesen magunkra hagyva a kérdés megválaszolásához. Vergiliusnál az Eridanus, mint az Elysium bővízű folyója jelenik meg. Az Elysium az a hely a görög (és római) hitvilágban, ahová a nagy hősök kerülnek, és örökké vigadnak. És a korai görög szerzők hová helyezték az Elysiumot? A világ szélére, a távoli nyugatra. Később azonban az Elysium a népi hitvilágban a föld alá költözött és része lett az alvilágnak. Vergiliusnál pedig valószínűleg követte a távoli nyugat folyója az Elysiumot az alvilágba.

Érdekesség, hogy mára két patakot is Eridanus néven nevezünk. Az egyik az ókori Athénban folyt, de hosszú időre eltűnt a kis forrás. A régészek mindössze a napjainkban találták meg újra. A másik „Eridanus” az Antarktiszon található, és a 19. században fedezték fel. A forrás azon kevés területén található a jeges kontinensnek, mely nincs folyamatosan jégtakaró alatt.

Hogy mikor került az égre a csillagkép? Nem tudunk pontos választ adni a kérdésre, de talán az ókori Mezopotámiába nyúlik vissza eredete, ahol az égbolt ezen területét Eridu csillagjaiként tartották számon. Eridu az egyik főisten, Enki-Ea szent városa volt. A főisten pedig a mélység ura volt, ahonnan a víz eredt a Babiloniak szerint. Vagyis az ókori Mezopotámiában úgy tartották, hogy a későbbi Eridanus csillagkép helye a mélység vizének urának területe. Talán távolinak tűnik a kapcsolat, de a görög csillagképek többsége valamilyen módon a Mezopotámiai csillagképekből ered (Oroszlán, Bika, Skorpió, Bak, Ikrek, stb.).

Enki, a víz istene jelképeivel, a madárral és a vízfolyással. Kép forrása: https://www.internationalwaterlaw.org/

Mint talán már magunk is észrevehettük, a régi korok embere egészen másképp viszonyult az égbolthoz, mint ma. Az ég sokkal inkább a mindennapok része volt, valamint a szó szoros értelmében teljes rejtély. Nem tudhattak semmit működéséről, a csillagok valódi természetéről, és sok mára teljesen közismert dologról. Emiatt az égbolt sokkal inkább egy könyv szerepét töltötte be, melyre a történeteket maguk az istenek írták. Így alakultak ki a folyamatosan változó történeteik a körülöttük lévő világ megmagyarázására és a következő nemzedék tanítására. Talán ezek a történetek nem adnak választ a világegyetem működésére, sem a csillagok belsejében folyó bonyolult folyamatokra, de valamihez közelebb vihetnek. Ez pedig a múltbeli ember megértése, és így talán kissé saját magunké is.

Szerző: Soós Benjamin, Tudományos segédmunkatárs / Bemutató csillagász 
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló

📸 A borítóképen Aeneas éppen megöleli apját az Elysiumban, Sebastien Vrancx festményén. A háttérben az alvilági Eridanus.

Hasonló érdekes edukációs tartalmak blogunkon:

Elfeledett csillagképek

Egy égen-földön eltűnt madár története

Egy almaág, az alvilág őre és annak vacsorája