Houston, volt egy kis gond!

Csillagvizsgáló Svábhegyi

„Houston, we’ve had a problem…”

Valószínűleg a legtöbben hallottuk már az előző mondatot. Akár ebben a formában, vagy mint „Houston, baj van”, de néha hallani csak annyit is, „Houston…” és rögtön tudjuk, valami félre csúszott. Vajon kinek a szájából, mikor és hogyan hangzott el az a mondat, melynél talán csak Neil Armstrong „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” kijelentése híresebb az űrutazás 59 éves történetében?

Az Apollo 13 legénysége. Balról jobbra: James Lowel, Jack Swigert, Fred Haise. Forrás: NASA

Az év, ahol járunk 1970. Az Apollo program keretében már 6 űrhajós járt a Holdon, az amerikai közvélemény pedig már rutin-küldetésnek titulálja az Apollo 13 áprilisi Holdra szállását. Az utazásra kiválasztott 3 asztronauta James Lovell, Fred Haise és Ken Mattingly volt, ám alig napokkal a kilövés előtt Charles Duke, a tartalék személyzet holdkomp pilótája kanyarófertőzést kapott. Mivel Mattingly-nek nem volt immunitása a betegségre, egészségügyi megfontolásból a tartalék személyzet parancsnokiegység-pilótája, Jack Swigert lépett a helyébe, nehogy a küldetésen jöjjön ki a betegség Mattingly-n. Mint később kiderült, Mattingly sosem kapta el a kanyarót, de a szabály az szabály.

Az Apollo 13 űrhajósai mielőtt beszállnak a járműbe. Forrás: NASA

Lowell, Haise és Swigert 1970. április 11-én indultak útnak. Bár az indításnál akadt némi „gond” a rakétákkal, úgy tűnt, ez lesz az eddigi legsimább űrrepülés. Körülbelül 47 órával az indulás után Joe Kerwin, az űrhajóval való kommunikáció felelőse még viccelődött is, „A hajó nagyon jó állapotban van, amennyire mi látjuk. Halálra unjuk itt lent magunkat.”

Április 13-án, 55 órával és 57 perccel az indítást követően, épp miután a legénység befejezett egy 49 perces TV adást a fedélzetről, Lowell-ék hatalmas rázkódást és durranást érzékeltek. Az oxigéntartály mérőműszere azonnal a nullára esett. „Houston, volt egy kis gondunk…” A kis problémáról hamar kiderült, nem is olyan kicsi. Ahogy Lowell kinézett az ablakon, látta ahogy légnemű anyag szökik gyorsan az űrbe. Ha eddig ez bárkinek kérdéses lett volna, az űrutazás közben az űrhajóból kiáramló bármiféle anyag általában nagyon rossz jel. Itt egy jel volt arra, hogy felrobbant a második számú oxigéntartály. Ettől pedig megsérült az első tartály és perceken belül elfogy minden levegő, ha nem csinálnak gyorsan valamit. 

A Saturn V hordozórakéta felépítése. Forrás: BBC

A Holdra szállás folyamata. Forrás: BBC

Mielőtt beleássuk magunkat a problémába, nézzük meg, hogyan működik a Holdra szállás, és milyen elemekből áll az űrhajó. Az Apollo programban használt Saturn V rakéta az emberiség által valaha épített legerősebb hordozórakéta volt. Négy fő részből állt. Az első és második fokozat azért felelős, hogy az űrhajó elérje a felső légkört. Ha eközben bármi fennakadás történne, a mentőrakéta felelős azért, hogy az űrhajósokat minél messzebb vigye a rakéta többi részétől. A harmadik fokozatot kétszer gyújtják be. Az első gyújtással Föld körüli pályára állítják az űrhajót, a második gyújtás pedig a Föld gravitációjából való kiszakadást biztosítja, a Hold felé irányítja az Apollo űrhajót. A hajó 3 részből áll. Az első a parancsnoki és visszatérő egység. Innen irányítják a űrhajót, az asztronauták első sorban itt tartózkodnak. A 13-as küldetésen ezt az egységet Odyssey-nek hívták. Utána a Műszaki modul következik. Itt található az áramellátás, az oxigéntartályok (már ha nem robbannak fel), a hajtómű, a hőcserélők, egyszóval minden, ami az űrhajó működéséhez elengedhetetlen. Végül pedig a jelen küldetésnél Aquarius nevet viselő holdkomp, melyet a Holdra szállás során használnak, és elsődleges célja az űrhajósok biztonságos felszínre juttatása és a felszín elhagyása.

Az utazás egyik legfontosabb mozzanata, amikor még a Hold felé haladva a holdkomp leválik a műszaki modulról és csatlakozik a hajó elején lévő parancsnoki modulhoz, ezzel biztosítva az átjárást a két egység között. A Holdhoz közel érve az egész hajó holdkörüli pályára áll, a parancsnok és a holdkomp pilótája átmászik a holdkompba és annak segítségével leszáll a Holdra. Ameddig ők a felszínen mintákat gyűjtenek, a parancsnoki egység pilótája a Hold körül keringve végez méréseket. A visszaút talán kicsivel egyszerűbb. A holdkomp leszálló részét a felszínen hagyva, a komppal egy keringési magasságba emelkedik a két űrhajós, ismételten összekapcsolódnak a parancsnoki modullal és a műszaki egység hajtóművét használva célba veszik a Földet. Három nap utazás után a műszaki egység és a holdkomp leválik a visszatérő egységről, ami ejtőernyőkkel lassulva belepottyan az óceánba.

Papíron ennyire „egyszerű” eljutni a Holdra és visszajönni. Felrobbant oxigéntartályokkal és működésképtelen műszaki modullal már egy kicsit problémásabb.

Az áramtalanított parancsnoki modul. Csak az ablakon szűrődik be napfény. Forrás: NASA

Az első feladat, amit meg kellett oldani, az áramellátás. Mivel sem a repülés irányítás, sem a legénység nem tudta pontosan ekkor még, hogy mi történt, javítás helyett inkább az Odyssey elhagyása mellett döntöttek, mentőkabinnak használva a holdkompot. Erre 15 percnyi áram állt rendelkezésre. 15 perc arra, hogy minden szükséges adatot átmentsenek az Aquarius fedélzeti számítógépére, valamint minden vizet és élelmet áthordjanak. A 15 perc leteltével lezárták az Odyssey-t, hogy ne vegyen fel több áramot.

A kommunikációt zavarta, hogy a harmadik fázis ugyanazon a frekvencián kommunikált, mint a holdkomp. Egy átlagos küldetésen ez nem baj, hiszen szétválás után a harmadik fázis jóval a holdkomp bekapcsolása előtt eléri a holdat és lezuhan.

Következő gond, hogy a robbanás új pályára állította az űrhajót. Olyan pályára, mely nem érinti a Földet, márpedig arra szükség van, ha vissza akarunk térni. Ennek kiküszöbölésére kétszer gyújtották be a holdkomp hajtóműveit. Egyszer a Hold felé, egyszer pedig miközben a Holdat kerülték. A műszaki modul bizonytalan állapota miatt nem tudták annak hajtóművét használni.

A robbanás által módosított (szaggatott) és a már korrigált (folytonos) pálya. Forrás: NASA

Miután megkerülték a Holdat, Houston jelentette, hogy a harmadik fokozat becsapódott, az Apollo 12 által a felszínen hagyott szeizmográfok rögzítették az ütközést, így elhárult a kommunikációs zavar. Lowell erre annyival válaszolt, hogy „Legalább egy valami jól működött.”

Szerencsére a holdkomp tartályai sértetlenek maradtak, ám a kompot csak két ember elszállásolására tervezték. Nem a helyszűke volt a gond, az elviselhető kellemetlenség. A szén-dioxid szintje azonban egyre emelkedett. A szűrők nem voltak felkészítve a megnövekedett terhelésre, és hamar megteltek. Extra szűrőjük volt, de nem a holdkompra tervezett. Kör alakú nyílásba kellett egy négyzetes szűrőt berakni. Egy egész csapat NASA mérnök ugrott rá a feladatra, hogyan lehet lekerekíteni a szűrőt csak az űrhajón megtalálható alapanyagokat felhasználva. Az összebarkácsolt készülék tartalmazott folyadékkal hűtött űrruha darabot, szintén a ruhából szerzett ki és beömlő nyílásokat, egy műanyag zacskót, a repülési utasításokat tartalmazó listát és természetesen sok-sok szigetelőszalagot.

A szűrő átalakítása a fedélzeten. Forrás: NASA

Donald K. “Deke” Slayton bemutatja, milyen módosításokat kell elvégezni a CO2 szűrőn, hogy működhessen. Forrás: NASA

Gondolhatnánk, hogy most már igazán semmi sem jöhet közbe. Hát de. A repülés irányítót, Eugene F. “Gene” Kranz-t informálták a mérnökök, hogy nagyon aggódnak az áramfelhasználás miatt. Ha így folytatja az Aquarius lemerül mielőtt a Föld közelébe érne és ezzel ismét közvetlen életveszélyt jelentene. Kikapcsoltak minden nem szükséges fogyasztót. A lámpákat, a mérő műszereket, a fűtést és még a fedélzeti számítógépet is. A kikapcsolt számítógép akkor jelentett komoly kihívást, amikor újabb pálya módosítást kellett eszközölni. Felmerült annak a veszélye, hogy az Apollo 13 túl alacsony szögben érkezik a Föld felé és lepattanhatnak a légkörről, mint a vízen kacsázó kő. Számítógép hiányában kézzel számolták a koordinátákat a Földet használva fix pontként.

Lowell és Swigert ebédel a Föld felé haladva a sötét Aquarius-ban. Forrás: NASA

Az űrhajó kezdett kihűlni. A légkörbe érés előtt mindössze 3 fok volt bent a hőmérséklet. A víz kicsapódott a holdkomp falára, az ablakokra, a műszerekre, még a konnektorokra is. Az űrhajósok saját testhőjükkel melegítették egymást.

Több mint öt nappal az indulást követően, Lowell, Haise és Swigert ismét visszamásztak a visszatérő modulba, hogy felkészüljenek a landolásra. Miután minden szükséges tárgyat átvittek 4 és fél órával a visszaérkezés előtt, leválasztották a műszaki egységet, ekkor tudták először megnézni, mi is történt vele. Ahogy a modul sérült oldala az űrhajó felé fordult, hatalmas tátongó lyuk látszott rajta ott, ahol az oxigéntartálynak kellett volna lennie. Ezután leválasztották az Aquarius-t is, a holdkompot, mely napokon keresztül életben tartotta őket. „Ég veled Aquarius! És köszönjük!”

A robbanás nyomai a műszaki modulon. Látszik, hogy gyakorlatilag a hajó fele hiányzik. Forrás: NASA

Az Aquarius holdkomp, ahogy távolodik a parancsnoki modultól órákkal a Földet érés előtt. Forrás: NASA

Az Odyssey 1970. április 17-én mindenféle probléma nélkül landolt a Csendes-óceánban a kiemeléssel megbízott USS Iwo Jima repülőgép hordozótól nem messze, bár az ereszkedés kicsivel tovább tartott, mint számolták.

James Lowell 3 évvel később visszavonult. Az Apollo 13-mal ő lett az első ember, aki kétszer is eljutott a Holdhoz, de egyszer sem szállt le. (Az Apollo 8-cal már egyszer megkerülte a Holdat.)

Jack Swigert 1977-ben vonult vissza a NASA-tól és politikus lett. 1982-ben Colorado államban megnyerte a választásokat, de sajnos 7 héttel később rákban elhunyt.

Fred Haise az Apollo 16 tartalék pilótája volt és 1977-ben az Enterprise űrrepülőgép tesztrepülésén is részt vett. 1979-ben vonult vissza, jelenleg Mississippiben él.

Az Apollo 13 űrhajósai ismét a Földön, a USS Iwo Jima fedélzetén. Forrás: NASA

Az Apollo 13 esete óta sokat fejlődött az űrrepülés. Manapság már tényleg rutinszerűen juttatunk fel újabb és újabb űrhajósokat a világűrbe. Megtanultuk, hogy nem szabad többféle szabványt használni ugyan arra a funkcióra, így az űrállomáson már nem merülhet fel a kör/négyzet probléma és mindent többszörösen biztosítunk, hogy hasonló eset még véletlenül se forduljon elő. Hogy az új Holdra szállásnál, az Artemis programban lesz-e hasonló probléma, nem tudhatjuk, viszont felkészültebbek vagyunk. De az továbbra is igaz, hogy akármennyire is elővigyázatosak vagyunk, bárhány lehetőséget is veszünk sorra, ha gond történik fenn, bár az egész bolygó szürkeállománya ilyenkor a rendelkezésükre áll, végső soron az űrhajósoknak kell ezeket megoldani.

Szerző: Szabó O. Norton, Bemutató csillagász