Az Oroszlán szuperóriása a Hold mögé rejtőzik

Csillagvizsgáló Svábhegyi

November 26-án az Oroszlán csillagkép hetedik legfényesebb csillaga, az Éta Leonis eltűnik a Hold mögött, hogy pontosan 22:43-kor előbukkanjon égi kísérőnk mögül. Az okkultáció esti 21:48-as kezdete, amikor a csillag belép a Hold mögé, Magyarországról sajnos nem megfigyelhető, ekkor az égitest nagyjából 4 fokkal a horizont alatt tartózkodik. Szűk egy órával később azoban már felkel! Mintegy 5 fokkal emelkedik a látóhatár fölé, amikor helyi idő szerint 22:43:16-kor kibukkan a Hold korongja mögül az Éta Leonis!

Amit az Éta Leo-ról tudni érdemes
A konstelláció hetedik legfényesebb csillaga épp az Oroszlán mellkasán díszeleg. Nagyon könnyű megtalálni, szabadszemes (3,5 magnitúdó) fényességű, az Algieba és a Regulus között félúton, azoknál némileg halványabb csillagot keressünk. Már az arabok is ismerték, neve Al Jabhah, melynek jelentése: homlok. A kékesfehér színű, mintegy 10 naptömegű, szikrázó ékkő a szuperóriások közé tartozik, Napunknál 20.000-szer fényesebb. Földünktől mért 1.270 fényéves távolsága miatt ragyogása azonban szinte pislákolássá szelídül az éjszakai égbolton. A kutatók valószínűsítik, hogy az Éta Leo egy több csillagot tartalmazó rendszer, de a komponensek pontos meghatározására még várnunk kell.

Az Éta Leo a DSS látványos felvételén (http://cdsportal.u-strasbg.fr/).

A szuperóriások, mint például az Al Jabhah, univerzumunk legfényesebb csillagai közé tartoznak. Rövid életüket, néhány száz millió év észvesztő ragyogást követően látványos robbanással fejezik be, telehintve az űrt a kataklizma során legyártott elemekkel, például oxigénnel, nátriummal, szénnel és kalciummal. Azokkal az anyagokkal, melyek a bolygókat, a minket körülvevő környezetet, de saját testünket is alkotják. Érdekes belegondolni, hogy életünket ilyen és ehhez hasonló csillagoknak is köszönhetjük.

Hol jár most a Hold?
Égi kísérőnk ezekben a napokban az utolsó negyedben tartózkodik, az égitest mintegy felét világítja meg a Nap. Majdnem egy egész órára (55 percre) takarja el a ragyogó csillagot. Kis távcsővel, vagy binokulárral megfigyelve a terminátor – a Hold sötét és világos területét elválasztó sáv – közelében, sötét mare területek által közrefogva láthatjuk a Copernicus krátert, melyből gyönyörű, sugár irányban kiinduló fehér sávok őrzik az elemi erejű becsapódás emlékét. Tőle balra a Mare Ibrium, alatta az Oceanus Procellarum, jobbra pedig a Mare Humorum (lent) és Mare Nubium (fent) sötét bazaltsíkságai terülnek el.

A fedés elejét nem láthatjuk, a vége valahogy így néz majd ki (stellarium.org).

Alacsonyan lesz az égen, korongja sárgás-vörösbe hajló színt ölt majd. A Holdról nagy nagyításra képes fényképezőgéppel érdekes asztrotájképet készíthetünk, ha a horizont fölött fotózzuk, közel valamilyen földi objektumhoz, például épülethez. Úgy tűnik majd, mintha a Hold látszó átmérője jóval nagyobb volna. Ez persze pusztán illúzió, melyet fényképezőgépünk teleobjektívje okoz. Igazán különleges akkor lesz a kép, ha az előbukkanó csillagot is sikerült megörökítenünk! Lássunk is erre egy példát Kollár Ernő lenti felvételén 2018-ból. 

Forrás: Kollár Ernő, https://eszlelesek.mcse.hu/open.php?obsid=68069

Miért érdekesek az okkultációk?
A csillagfedések mindig is izgatták az emberek fantáziáját. A Napfogyatkozás erre az egyik legjobb példa, szintén az okkultációk közé tartozik, melyet a Hold okoz. Ezek az égi jelenségek, amellett, hogy esztétikai élményt nyújtanak, hozzájárulnak a tudomány fejlődéséhez is. Egy csillagfedésnek köszönhetjük például, hogy 1977-ben felfedeztük az Uránusz gyűrűit. Az exobolygók kutatásában is jelentős szerepet játszanak az okkultációk, általuk válik kimutathatóvá a csillag előtt elhaladó, annak elhalványodását okozó bolygó. Ez parányi fényváltozás csupán, a kutatók mégis számtalan következtetés le tudnak vonni belőle, akár az exobolygó légkörét illetően is.

Miért érdekes az, ha a Hold fed el egy csillagot? A kérdés teljesen jogos, róluk mindent tudunk, vagy mégsem? A válaszhoz egy kicsit merüljünk el az optikák világában. Az égbolton a csillagok fénye pontszerűnek látszik. Az igazán nagy távcsövek kivételével nem tudjuk ezen égitesteket felbontani, bármeddig nagyítjuk a képet, a beérkező fény mindig tűszúrásnyi lesz. Ez mindaddig igaz, amíg be nem következik egy okkultáció, mely nem csak a csillag előtt elhaladó égitestről mond el nekünk valamit (mint az Uránusz esetében), de alkalmasint a csillagról is. Kiderülhet például, hogy nem is egy csillagról van szó, hanem többről. Az átvonulás fényváltozását mérve a kettőscsillagok jellegzetes mintát produkálnak. Ma már tudjuk, hogy legtöbb csillagunk valójában több komponensből áll, Napunk egykeként épphogy a kisebbséghez tartozik. A többes rendszerek vizsgálata számtalan kérdésre adhat választ a csillagfejlődést illetően, de az égitestek tömegének becslésében is nagy segítségünkre van.

A csillagfedések azonban a Holdról is árulkodnak. A Holdpálya pontos feltérképezésében sokáig a csillagfedések jelentették az égi mankót. Az úgynevezett súrló fedések során, amikor a Hold északi, vagy déli pólusa takar el egy csillagot, különleges égi tűzijáték következhet be. A Hold magas hegyei és kráterei kitakarják a csillagfényt, míg a mély völgyek fenekén éppen át tud sütni. A csillag eltűnik, majd előbukkan, és újra eltűnik. Ezzel a hold peremének domborzati profilját lehet pontosan feltérképezni.

Visszatérve az eseményre…
November 26-án este fél tizenegy körül, ha feltekintünk az égre, a keleti-délkeleti horizonton keressük a méltóságteljes félholdat. Nemrég bukkant elő a horizonton, színe a sárgás a légkör okozta fénytörés miatt. Helyi idő szerint 22:43-kor az Éta Leo kibukkan a Hold korongja, mégpedig az árnyékba eső terület mögül, az egyenlítőhöz közel. Így valójában a hold fényes korongjával átellenben, látszólag a sötétben ragyog majd fel a kékesfehér csillag. Szabad szemmel is látható a jelenség, de egy binokulár sokat segíthet a jelenség megfigyelésében, a csillag fényét is jobban láthatóvá teszi. Nagyobb nagyítású távcsővel a Hold sötét, megvilágítatlan oldalának peremét is láthatjuk, így a kibukkanás helye sem lesz olyan váratlan. Mindenképp magasabb észlelési helyet keressünk, a Hold mindössze 5 fokkal, vagyis kicsit több, mint két hüvelykujjnyival jár majd a horizont felett.

Két esemény közel egymáshoz, a csillagfedés és a Leonidák meteorraj radiánsa (stellarium.org).

Szintén érdekesség, ha már kiléptünk a csillagok alá, hogy a Leonidák meteorrajt is megfigyelhetjük, ugyanebben az irányban. A jelenség csúcsa ugyan november 16-17-ére esett, ugyanakkor egy héttel később is láthatunk a rajból származó hullócsillagot! Érdemes kicsit tovább fennmaradni ezen az estén, hátha az okkultáció mellett a nagy égi Oroszlán néhány látványos hullócsillaggal is megörvendeztethet bennünket. Reméljük, az időjárás kegyes lesz hozzánk, okkultációra fel!

Szerző: Talabér Gergely, Amatőrcsillagász/ Tudományos újságíró
CSFK Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló