Az Esthajnalcsillag a Hold után az éjszaka legfényesebb égiteste.
Mint ilyen, a történelem előtti időktől fogva szerves része a néphagyományoknak. Az ókori társadalmak rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak neki.
Egyiptomban Ozirisszel, a bronzkori Közel-Keleten Istárral, az aztékok Quetzalcoatllal (magyarul Tollaskígyó) és a görögök Aphroditéval (a latin Vénusz) azonosították, míg a Jelenések könyvében Jézus a Hajnalcsillagnak mondja magát.
Mielőtt részletesen megismerkednénk ezekkel az istenekkel, vizsgáljuk meg pontosan, miről is beszélünk!
A naptól számított második bolygót, a Vénuszt magyarul Esthajnalcsillagnak nevezzük. A magyar kifejezés tehát megtévesztő, hisz nem csillagról beszélünk. Mivel a Vénusz közelebb kering a Naphoz, mint bolygónk a Föld, így az égen látszólag soha nem távolodik el a Naptól.
E fontos tulajdonsága miatt kapta az Esthajnalcsillag nevet is. Mivel mindig a Nap közelében marad, hajnalban vagy kora este látható. Mikor a Nap után nyugodott le, akkor Esticsillagnak, mikor a Nap előtt kelt, Hajnalcsillagnak nevezték. A két név összeolvadásából alakult ki az Esthajnalcsillag név is.
A Vénuszt néhány hasonlósága miatt gyakran nevezik a Föld testvérbolygójának. Mérete majdnem ugyanakkora, mint a földé, így a tömegvonzás is hasonló erősségű a felszínen. Ezzel azonban véget is ér a főbb hasonlóságok sora. A Vénusz pokoli világ.
Légköri nyomása körülbelül kilencvenszerese a földinek, és a légkör döntő többsége üvegházhatású szén-dioxid. Ezt összevetve azzal, hogy még közelebb is van a Naphoz, mint a Föld, borzalmas körülmények uralkodnak a felszínén.
A felszíni átlaghőmérséklet 464 Celsius fok körüli. Ilyen környezetben a Vénuszra küldött űrszondák sem élték túl sokáig. A leghosszabb felszíni működési idő világrekordját a Szovjet Venyera 13 tartja, alig több, mint két óra után sült meg az űrszonda.
A bolygón uralkodó pokoli körülményekről azonban a megelőző korok embere mit sem tudott.
Nézzük meg, milyen mítoszok születtek a varázslatosan tündöklő esthajnalcsillaggal kapcsolatban!
A mezopotámiai népcsoportok népszerű istene volt Istár, a termékenység és a háború istennője. Babilon legnagyobb kapuja, a híres Istár-kapu is róla kapta nevét.
Tisztelete töretlen volt évezredeken keresztül, hatása más népeknél is jelentős. A híres Gilgames-eposznak is fontos szereplője, érdekesebb azonban számunkra az Istár alvilágjárása című eposz. A történet szerint Istár leereszkedik az alvilágba. Testvére, Ereskigal, az alvilág úrnője azonban ellenségesen fogadja, és megparancsolja őreinek, hogy testvérét úgy fogadják, mint egy földi halottat.
Mivel az alvilág mind a hét kapujánál ajándékot kell adni az azt őrzőknek, Istár teljesen meztelenül érkezik meg nővéréhez. Mikor nővérét számon kéri a bánásmód miatt, az elfogatja és börtönbe veti.
A világ teljesen felfordul:
"Amióta Istár úrnő Kurnugéába leszállottAmióta Ereskigál palotája börtönében sóhajtozik dideregve, sóhajtozik bús fogolykéntAzidőtől nem folyatja kormos bika tehenkéjét,Azidőtől nem hágja meg szamárcsődőr kancácskáját,Azidőtől nem öleli ember fia feleségét:Aluszik a férfi külön, egyedül szundít az ágyon,Aluszik az asszony külön, egyedül forog az ágyon"-(Komoróczy Géza fordítása)
A termékenység Istennője nélkül oda a szerelem és oda a szaporodás. A többi isten természetesen megpróbálja kiszabadítani az istennőt, azonban ez nem ígérkezik könnyű feladatnak.
Először furfanggal próbálkoznak, majd – kudarcot vallva – egy zenészt küldenek le az alvilágba, aki megnyugtatja a haragvó Úrnőt.
Ekkor – ruháit visszanyerve – Istár visszatérhet a hét kapun át a fénybe.
Az eposz nem csak az alvilágot mutatja be, és nem csak az évszakváltásról szól. A Vénusz a Nap körüli útján időnként eltávolodik tőle, időnként azonban beleveszik annak fényébe, hogy aztán a Nap túloldalán újra előtűnjék.
Ennek a jelenségnek –az esti horizonton eltűnő, majd a hajnali fényben visszatérő Vénusznak – állít emléket az eposz.
A mai irodalom egyik alappillérének számító görög kultúra sokat merített a közel-keletiből.
Az alvilágba leszálló zenész története ma is széleskörben ismert. Orpheusz leszáll szerelméért az alvilágba, zenéjével pedig még isteneinek szívét is meglágyítja.
Mint az alvilágba leszálló zenész, úgy a Vénusz istennel való azonosítása is bekerült a görögök történetei közé. Mivel Istárhoz hasonló istent nem tartalmazott a görög panteon, így Aphrodité bolygója lett a Vénusz (A görögök szerették isteneik és más istenek között egyenlőségjelet tenni: Istárt Pallasz Athéné és Aphrodité összeolvadásának tartották).
A megfeleltetés azonban ekkor nem volt olyan erős a görögöknél, mint más esetekben. Ennek egyik oka, hogy a kezdeti időkben nem tudták, hogy egyetlen égitestről van szó.
Az Esticsillagot Heszperosz (napnyugati), a Hajnalcsillagot pedig Foszforosz (fényhozó) néven ismerték, és két külön égitestnek gondolták. Bár a hellenisztikus korra (Kr.e. 323-Kr.e 31) már tudták, hogy ez nem igaz, a szóhasználatban mégis megmaradtak a hagyományos nevek.
Ennek a kettőségnek köszönhetően a Vénusz bolygó nem vált egyetlen görög isten jelképévé.
A görög kultúrából sokat merítő rómaiak sem azonosították Vénuszt (Aphrodité latin megfelelője) teljesen a bolygóval. Bár Vénusznak volt szentelve a bolygó, Júnót (Jupiter felesége) is említették mint a bolygó istennőjét.
A rómaiak megtartották emellett a görög nevek fordítását is. A fényhozót jelentő Foszforosz latin fordítása a Lucifer. Az olvasónak ismerős lehet a név, hiszen a Lucifer a kereszténységben a Sátán egyik neve.
A Sátán e neve Ézsaiás próféta könyvéből ered (14. fejezet), ahol a próféta a babiloni király elleni jóslatban a Hélél ben Sáhhar-nak, nevezi az uralkodót, ami ‘Tündöklő, a hajnal fia’ jelentésű héberül, a Hajnalcsillagra utalva.
A kifejezés elsőre kifejezetten furcsának tűnik, hisz a hajnal fia bennünk mindenképp pozitívnak hat, viszont a prófécia többi része a király kegyetlenségéről, és az emiatt rámért isteni csapásokról szól. Hogy az azonosítást mégis megértsük, ismernünk kell, hogy a környező népek számára mit jelképezett a ma Vénusz néven ismert bolygó. A hozzá társított tulajdonságot ebben az esetben a Nap fényéből kitörés, majd az abba való visszahullás motívuma adja meg.
A bolygó kánaánita istene Helel vagy Addar néven ismert. Ez az isten fellázadt a főisten, Él ellen. A trónbitorló azonban csúfosan visszahullott a mélybe, miként a Vénusz is a Nap fényébe. A próféta erre a történetre utal, mikor Helel ben Sahhar-nak nevezi a királyt.
A király isten ellen tör, de elhull. A szöveg folytatásában a király így szól:
“Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, aki népeken tapostál!Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon.Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe!”-(Ézsaiás 14: 12-15, Károli Gáspár fordítása)
Az idézet önmagában mutatja a király kívánságának lehetetlenségét, hisz a Vénusz pályájából fakadóan soha nem látszódhat északon.
A későbbiekben ezt a próféciát sokszor értették az Isten ellen törő Sátánra a babiloni király helyett. Ennek oka, hogy az ószövetségi iratok Babilont a gonosz királyságának tartották.
Emiatt a zsidóságban, és később a kereszténységben is a Vénusz kapcsolatba került a gonosszal. Az eredeti szövegek görögre fordítása ennek fényében történt. Heszperoszként (a Hajnalcsillag görög neve) fordították görögre, az angol King James fordítás pedig már a Lucifer szót használta. A név elterjedtségét mutatja, hogy Dante is használta a megnevezést, sőt – közelebbi példát idézve – Madách Imre Az ember tragédiájában következetesen Lucifernek nevezte a Sátánt.
A Babiloni királyra vonatkozó prófécián túlmutatva az Ézsaiás 14. részét, Ezékiel 28. részéhez hasonlóan a teológusok a Luciferi ősbukás történetének is tekintik. A Fényes Hajnalcsillag nem más, mint Lucifer, a felkent oltalmazó Kérub Isten szent hegyén (Ezékiel 28:14), az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben (Ezékiel 28:12). Lucifer hatalmas főangyal volt, talán még az ember teremtése előtt.
És hogyan lett belőle főgonosz?
Ezt analitikusan nem részletezi a prófécia, de egyértelműnek tűnik, hogy a szívében megtermett büszkeség, az ősbűnök forrása: Az az Isten elleni lázadás, amivel magát Isten fölé helyzete, az törte derékba karrierjét. Valódi mennyei bűneset-beszámoló ez, az Édenkerti bűneset előtt. Azóta levettetett az égből, és az emberek ellen küzd féltékenységében.
Ahogy a Vénusz is a legragyogóbb, legtündöklőbb csillag, amíg hirtelen, két hét alatt el nem tűnik az égről alsó együttállásához közeledve. Ahogy a büszke Babiloni király birodalma is a semmivé lett. És ahogy később Jézus is az Isten felé forduló alázatot tekintette az útnak, amivel a bukott ember visszatalálhat Istenhez.
A bukott angyal azonosítása egy csillaggal nem egyedi a zsidó kultúrában. A kánonok többségébe végül nem került bele, de a kereszténység születésekor széles körben használt irat volt az Énoknak (az önönvizet túlélt Noé dédapja) tulajdonított könyv.
Elterjedtségét mutatja, hogy a Holt-tengeri tekercsek között is számos töredéke előkerült, az etióp kereszténység kánonjának részévé vált, valamint az Újszövetség több helyen is idéz belőle vagy utal a benne lévő eseményekre (Júdás levele 14-15, Péter második levele 2:4-5, valamint Péter első levele 3:19-20).
A könyv rendszeresen megszemélyesíti a csillagokat, angyalok formájában bemutatva őket. A hullócsillagokat pedig a bukott angyaloknak tartja, akik büntetésül a Földre hullnak alá.
Érdekes módon a kereszténység nem csak a Sátánnal hozta kapcsolatba a Vénuszt. A Jelenések könyve utolsó fejezetében Jézus a mennyben úgy mutatkozik be, mint Hajnalcsillag (Jelenések 22:16).
Hogyan lehetséges, hogy Hajnalcsillagként mutatkozik be, amikor az más esetben a legnagyobb ellenségét jelképezi?
A költői kép itt a Vénusz egy másik sajátságával dolgozik. Nevezetesen, hogy a Hajnalcsillag a Nap előtt kel, így Jézus az éjszaka után bekövetkező világosságot jelzi a világnak.
Érdekes, ahogy az Esthajnalcsillag feltűnése és eltűnése két teljesen ellentétes erkölcsű személyhez kapcsolódik költői módon, ugyanabban a kultúrkörben. Igaz, egyik esetben sem tesz egyenlőségjelet a bolygó és a személyek közé.
Mint a bevezetőben említettük, Egyiptomban Ozirisz volt a névadó istene a bolyongó csillagnak. Ozirisz az egyiptomi kultúra történetének nagy részében az egyik legfontosabb isten volt. Kultusza elképesztő népszerűségnek örvendett Egyiptom minden városában, így nem csoda, hogy a fényes Vénuszt vele azonosították.
Az Ozirisz-mítosz a legrészletesebben fennmaradt történet az egyiptomi kultúrkörből. Több változata is ismert, de a lényeg minden esetben ugyanaz. Ozirisz egyiptomi fáraó, aki az életet adó renddel és az igazságos uralkodással hozható kapcsolatba. Testvére, Séth azonban megöli és feldarabolja a testét, darabjait pedig az ország különböző pontjain rejti el.
Az özvegy királynő, Ízisz az országot kezdi járni férje testrészei után kutatva fiával, Hórusszal. A halott testrészeit összeillesztve, és Thot segítségét kérve, feltámasztja a halálból férjét.
Thot a mágia, a tudomány, különösen az orvoslás és az írás istene volt. Ozirisz, mivel visszatért a halálból, az alvilág urává válhatott, ahol a halottak igazságos uralkodója lett. A Holtak Uraként a természet körforgásával is kapcsolatba hozták.
Így a Nílus áradását jelző Szíriusz is csillagjává vált. Emellett az elhunyt fáraókat is vele azonosították.
Az egyiptomiak fáraó-kultuszát figyelembe véve érthető, mekkora tiszteletnek örvendett. A halálból visszatérő isten volt tehát Egyiptomban az Esthajnalcsillag megszemélyesítője.
Emellett több más egyiptomi elnevezése is fennmaradt a bolygónak, amelyek jellemzően a bolygó kétarcúságát hangsúlyozták (időnként hajnalban a Nap előtt, időnként este a Nap után látható).
Ilyen név például az Átkelő (Dzsa), vagy a Bennu, mely a Főnixet, a hosszúéletű, elégű, majd hamvaiból feltámadó tűzmadarat jelenti. Itt is a feltámadásra utalnak. Érdekesség, hogy a NASA küldetése egy Bennu nevű kisbolygóhoz az OSIRIS-REx (Ozirisz király) nevet kapta.
Egészen egyedi kapcsolatot ápolt a Vénusz bolygóval a közép-amerikai kultúrák sora. A maják és az aztékok számára is rendkívüli fontosággal bírt vallásukban. Emiatt a Vénusz legalaposabban tanulmányozott égitestek közé tartozott az azték papok körében. Hamar felismerték, hogy a Hajnalcsillag és az Esticsillag egy és ugyanaz az égitest.
A Vénusz szinodikus periódusa (a szinodikus periódus az az időintervallum, amennyi idő alatt egy égitest a Naphoz képest ugyanolyan helyzetbe kerül az égen) jelenlegi ismereteink alapján 583.92 nap. A maja mérések alapján ez 584 nap!
A maják nemcsak a Vénusz pályáját ismerték ilyen pontosan. A Holdét körülbelül fél perces pontossággal számolták ki.
A Vénuszhoz visszatérve, mint említettük, a közép-amerikai népek tudták, hogy az egyetlen égitest. Ennek ellenére ők is két istent tiszteltek benne. A két isten ikerpár volt, mutatva közös eredetüket. A bolygó hajnali aspektusát Quetzalcoatl testesítette meg, az estit pedig Xolotl. Az ikrek egymással ellentétes tulajdonságokkal rendelkeztek.
Xolotl a halál és a villámlás istene, aki a Napot az alvilági útján kíséri. A panteon egyértelműen negatív alakja volt, sokszor kutyaként, vagy késsel a szájában ábrázolták, mivel mindkettő a halál jelképe volt. Testvére, Quetzalcoatl azonban a panteon pozitív alakja, akit jóságáért még az istenek is elűztek maguk közül.
Nevének jelentése: Tollaskígyó, ami allegórikusan a legbölcsebb embert jelentette. Az aztékok szerint ő a jelenlegi ember teremtője, emiatt kegyes is az emberhez. Ő adományozta nekünk a fölművelést, az írást, a tudományokat, a jó erkölcsöt és a törvényt. Mondani sem kell, mennyire szerették őt. Azonban csodatételei miatt el kellett menekülnie a többi isten elől.
Az aztékok nagy szerencsétlenségére a legenda szerint kelet felé menekült: évszázadokon keresztül várták vissza istenüket, és mikor az európaiak megérkeztek, a visszatérő istennek gondolták a hódítókat.
Emiatt szinte semmi ellenállást nem tanúsítottak, mikor azok a főváros felé vették az irányt. Egy birodalom bukott bele a történetbe. Igaz, hosszútávon lehetetlen lett volna a mészárlások megállítása technológiai hátrányuk miatt.
A Vénusz szinódikus periódusa fontos egysége volt a közép-amerikai időszámításnak. Ennek oka, hogy az 584 napos periódusának ötszöröse nyolc földi évnek felel meg.
Érdekesség, hogy a maják két féle évet használtak. Az egyik körülbelül 365, a másik mindössze 260 napos. Jelenleg nem tudni, hogy miért pont ilyen hosszúságú, de egy feltételezés szerint ennek oka, hogy a Vénusz láthatósági periódusa az estcsillagi és a hajnalcsillagi oldalon körülbelül ilyen hosszú. Mindenesetre a két naptár kombinálásával megdöbbentő pontosságú naptárt hoztak létre.
A naptárjuk tizenkétezer évente téved egyetlen napot!
A két fajta év ciklusai ötvenkét évente kerültek fedésbe, mely minden második alkalommal esett egybe a fent említett nyolc éves periódussal.
Ennek a 104 éves periódusnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, és fontos ünnepségnek számított.
Az újabb korokban sem hagyta a Vénusz az emberek képzeletét érintetlenül. Elég egy pillantást venni Vincent van Gogh egyik leghíresebb festményére, melyen a fától jobbra ragyogó „csillag” feltehetően nem más, mint a Vénusz.
A festő ezt ugyan nem írta le, de a kép festésének időpontjában írt levele szerint megfigyelte ekkor a bolygót. Ebből és a csillag fényességéből megállapítható az azonosság.
Nem csak a festők képzeletét ragadta magával a bolygó a modern időkben. A bolygóról sokáig nem tudtuk, hogy milyen pokoli körülményeket hordoz a soha fel nem bomló felhőzete alatt.
Azonban ismert volt, hogy a bolygó közelebb van a Naphoz, mint a Föld, valamint hogy vastag légkörrel rendelkezik. Mégis egészen hajmeresztőnek hangzó spekulációkat olvashatunk az 1800-as évekből.
Gruithuisen író és csillagász véleményét idézve :
„Amikor a hamuszínű fény látszik, a Vénusz lakói örömtüzeket gyújtanak. Könnyen tehetik, mert a Vénuszon a fák sokkal bujábban nőnek, mint Brazília őserdeiben. Ilyen ünnepeket talán kormányváltozás idején ülhetnek, vagy vallásuk szab meg…”
A szöveg hátralevő része a vénuszlakók élethosszát igyekszik meghatározni.
A Vénusz felszíni körülményeinek sokáig fennálló ismeretlenségét jól mutatja Isaac Asimov 1954-es műve: A Vénusz óceánjai. A novella a Vénuszt állati életet hordozó óceáni világnak jeleníti meg.
A Vénusz az űrkorszak beköszöntével is jelentős szerepet kapott. A bolygó elsősorban a szovjetek érdeklődési köre lett, így az első sikeres leszállást is ők hajtották végre. A bolygó kutatása a mai napig is tart.
Jelenleg azonban egyedül a japán Akatsuki szonda kering a bolygó körül.
A Vénusz fényességével és pályája jellegzetességeivel minden néphagyományban és minden korban megragadta az emberek képzeletét. Ennek köszönhetően vált különböző kultúrkörökben a sötétség, a világosság a megújulás, a szerelem vagy éppen a háború jelképévé. A Vénusz fényességével a ma emberét is éppúgy megigézi, mint az elmúlt korok embereit.
Keressük fel este a vénuszsarlót, amíg látszik az esti égen, mert nagyon közel az alvilágba való leszállása: Június 3-i alsó együttállás után, hónap végén már hajnalban gyönyörködhetünk benne.
Szerző: Soós Benjamin, Tudományos segédmunkatárs / Bemutató csillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló