A rétisas utolsó szárnycsapása a Holdon

Csillagvizsgáló Svábhegyi

1972. december 7-én helyi idő szerint hajnali fél egy után pár perccel, teljes sötétségben indult utolsó emberes útjára a több mint 110 méter magas Saturn V rakéta. A hajnali téli hideg azonban nem akadályozta meg, hogy fél millió ember kísérelje figyelemmel a monstrum emelkedését, hiszen az Apollo-program utolsó Holdat irányzó küldetése indult útnak aznap. A rakéta startja az űrközpontban nappali világosságot hozott létre, sőt 800 km távolságból is derengett az ég alja. A teljes sikerben végrehajtott küldetés ellenére visszatérésük után Nixon elnök kijelentette, hogy az évszázad végéig talán már nem is fog ember járni a Holdon. A történelem sajnos igazolta jóslatait, de ne rohanjunk ennyire előre! Nézzük meg mi vezetett az Apollo 17 történelmi útjához.

Az Apollo 17 emblémája

Az Apollo 17 emblémája. A sas, mely az amerikai népet jelképezi, szárnya már kissé elfedi a Holdat és szilárdan tekint a Naprendszer külső vidékei felé, valamint a galaxisok világába. A résztvevő űrhajósok ezzel a jövőbe vetett reményüket igyekeztek kifejezni. A sas előtt látható alak Apollo, a program névadó istene. Kép forrása: nasa.gov

Az űrhajózás és a Hold meglátogatása a sci-fi irodalom szerves részét képezte Jules Verne 1865-ös Utazás a Holdba című legendás regénye óta. A holdutazás azonban sokáig a fantaszták képzeletvilágának birodalmában maradt. Akkoriban nemcsak a holdutazás, de a repülőgépek megvalósíthatóságát is a szkepticizmus légköre lengte körül. Mi sem mutatja jobban a kor hangulatát, mint a The New York Times 1903. december 8-án lehozott cikke, miszerint az ember még egy-tíz millió évig képtelen lesz repülni (hőlégballon nélkül, az addigra már elterjedt), mindössze kilenc nappal a Wright-fivérek első repülése előtt!

A cinikus felhangok ellenére az űrhajózás gondolatával foglalkozott néhány tudós. Igazi úttörő munkásságáról ismert Ciolkovszkij orosz származású kutató, aki már nem az ágyút képzelte az alkalmas eszköznek a világűrbe való feljutásra. Jules Verne még egy hatalmas ágyút vizionált, mellyel a lövedékbe bújó emberek eljuthatnának a világűr távoli pontjaiba, de ugyanígy indulnak útnak a marslakók bolygójukról H. G. Wells Világok harca című regényében is (1898). Ciolkovszkij ezzel ellentétben felvetette a rakéták gondolatát, melyek matematikai alapjait is kidolgozta.

A matematikai megalapozás után azonban sok munka vezetett az első folyékony meghajtású rakétákig. A megvalósítás évtizedekig nem haladt számottevően előre, hiszen elsősorban amatőr „rakétások” igyekeztek megépítésükkel. Sem az ipar, sem a katonaság nem tartotta érdemesnek a befektetést. A fordulatot sajnálatos módon a második világháború hozta el, ráadásul a náci Németországban. A német vezetés –főleg a háború utolsó éveiben- alapvetően bízott a „szuperfegyverek” létrehozásában, így felismerte a rakétákban rejlő harcászati lehetőséget. A rakéták megépítésével pedig Wernher Von Braunt és csapatát bízták meg. Hamarosan, 1943-44-ben meg is történt egy harcászati rakéta kifejlesztése, mely a világtörténelemben először érte el a világűr határát. Azonban a V-2 (Vergeltungswaffe–2 – Megtorlás fegyvere 2) névvel illetett rakéta nem a tudomány szolgálatába állt, minthogy nem is arra alkották. Többezer példány indítottak útjára a háború során London felé. A hangsebességnél is gyorsabb sebessége kivédhetetlenné tette (vagy hallhatatlanná: a bombázók közeledése jó előre hallható volt, így volt idő az óvóhelyekbe menekülésre). Szerencsére azonban a V-2-esek elég kezdetlegesek voltak, így többségük soha nem érte el eredeti úticélját.

A V-2 rakéta egy későbbi változatának repülése

A V-2 rakéta egy későbbi változatának repülése, melyet már Amerikában épített Wernher Von Braun és csapata. Forrás: space.com

A történészek a mai napig vitatkoznak Wernher Von Braun személyes felelősségén (a rakétákat munkatáborokban szerelték össze, a gyártásban rengeteg fogvatartott vett részt, erről Braunnak tudnia kellet), emellett a náci párt tagja is volt, igaz szerinte kényszerből. Mindenesetre a háború végén mind a szovjetek, mind az amerikaik engedékenyen bántak a német mérnökök és tudósok esetleges náci múltjával, ugyanis a lassan kialakuló hidegháborús hangulatban igyekezték a másik fél elől elcsábítani a kétségkívül rendkívüli tapasztalattal rendelkező német szakembereket.

Von Braun nem csak a V-2 kifejlesztésében, de az amerikai holdprogramban is alapvető szerepet játszott. Csapatával nekik adta meg magát, a terveket is átnyújtva. Nemsokkal később mérnökeivel az USA-ba emigrált, ahol folytatta munkáját. Gyermekkori álma azonban nem London elpusztítása volt, hanem a csillagok közé jutás. Ahogyan egyszer megjegyezte: I aim to the stars, szarkasztikusan ezt többen is kiegészítették: I aim to the stars, but sometimes I hit London (A csillagok közé tartok, de néha Londont találom el).

Csapatával tovább és tovább fejlesztette V-2-es rakétáját az amerikai hadsereg égisze alatt. Az igazi áttörést az ötvenes évek második fele jelentette, mikor reálissá vált, hogy a szovjetek előbb juttatnak Föld körüli pályára eszközt. Az amerikai közvéleményt sokkolta a következő évek szovjet sikerei, így a politikai akarat is megszületett az űrkutatás fejlesztésére. A szocialista rendszer sorjában aratta a diadalokat. Négy évvel a Szputnyik után megérkezett Jurij Gagarin is a világűrbe. Az amerikai kudarc azért lehetett ekkora pszichológiai hatással, mert általános vélekedés volt, hogy a Szovjetunió egy technikailag elmaradott ország, mely ellentétben állt űrkutatási sikereivel. A felzárkózás, majd a fokozatos amerikai előretörés ’62-ben kezdődött meg Kennedy ikonikus „We choose to go to the Moon” című beszédével.

Kennedy ikonikus beszéde

Kennedy ikonikus beszédén, melyen bejelentette az amerikai állam szándékát, miszerint az évtized végéig embert juttatnak a Holdra, és épségben vissza is hozzák. Kép forrása: nasa.gov

A beszéd az emberi bátorságról, a Himalája meghódításáról és az Atlanti-óceán átrepüléséről szólt. Majd a „We choose to go to the Moon (…) not because it is easy, but because it is hard” (Úgy döntöttünk a Holdra megyünk, nem azért mert könnyű, hanem mert nehéz) mondattal megkezdődött az emberiség talán legnagyobb vállalkozása. Melynek keretében ember jutott egy idegen égitest élhetetlen környezetébe, ott nem csak életben maradhatott, de közben fontos tudományos munkát végzett, majd egészségesen tért haza. Az óriási erőfeszítésben nem csak tudósok és mérnökök dolgoztak éjt nappallá téve, hanem emberek tízezrei dolgoztak a létrejövő gyárakban a 110 méteres monstrumokat és egyéb csúcstechnológiás eszközöket legyártani képes infrastruktúra létrehozásán (kilövő állomások hatalmas tornyai, betonszerkezetei, szükséges utak felépítése).

A program számos megtorpanást megélt (például az Apollo-1 emberi életeket követelő kudarca), de a program törtlenül haladt előre az életüket adó hősök útján. Kennedy ugyan már nem élhette meg, de 1969-ben teljesült ígérete, az évtized vége előtt megérkeztek az első amerikaik a Hold felszínére, ráadásul a szovjetek előtt. Sikertelensége (és titkossága) miatt a szovjet holdprogramról keveset hallunk, de eddig a pontig ők is hatalmas erőforrásokat fektettek bele. Az Apollo programból Neil Armstrong és Buzz Aldrin utazása kétségkívül a leghíresebb és történelmi jelentősége is a legnagyobb. Utazásuk fő célja azonban kimondottan nem tudományos volt, első lépésként a cél a megépített technológia kipróbálása volt. Armstrong és társa néhány órát töltött kint a Hold felszínén, majd újra a Föld felé vette az irányt. Természetesen ez a pár óra a huszadik század legfontosabb pillanatai közé tartozik, Armstrong híres szavaival együtt: Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.

Újabb ikonikus kép, Buzz Aldrin a Hold felszínén

Újabb ikonikus kép, Buzz Aldrin a Hold felszínén. Érdekesség, hogy ez a kép Neil Armstrongról készült egyik legélesebb kép is a Hold felszínéről, pedig csak Buzz sisakjában látszik visszatükröződése. Ennek oka, hogy a kamera mindvégig az ő kezében volt. Kép forrása: nasa.gov

Az újabb és újabb Apollo-küldetések egyre tudományosabb céllal indultak. Az Apollo 12 még szintén csak rövid látogatás volt, a 13 „sikeres kudarca” után a 14 és 15 már többszörös felszíni munkát tartalmazott. A visszahozott holdkőzet szépen lassan a többszörösére nőtt, mely természetesen nem szuvenírként szolgált. A regolitnak nevezett holdkőzet a Hold eredetére és történetére vonatkozó későbbi tudományos munka alapkőjévé vált. A legnagyobb újítás a magyar vonatkozású holdautó volt. Tervezésével az 1956-ban emigrált Pavlics Ferencet bízták meg (a BME volt diákját). A holdautó következtében az űrhajósok nem néhány kilométert tettek meg a felszínen, hanem akár 35-öt is. Ennek következtében sokkal változatosabb kőzeteket hozhattak haza részletes vizsgálatra.

Az Apollo 17 holdautójának végleges helye

Az Apollo 17 holdautójának végleges helye. Felszállás előtt “leparkoltak” az autóval, mely a mai napig ugyanott áll és várja a majdani visszatérőket. Kép forrása: nasa.gov

Elérkeztünk az Apollo-program utolsó, és sok szempontból rekorder küldetéséhez, az Apollo-17-hez. Bár korábban terveztek további küldetéseket, de ezek nem valósultak meg pénzügyi okokból. Az Apollo 17 így válhatott nemcsak az utolsó, de a leghosszabb küldetéssé, a legtöbb holdkőzetet visszahozóvá (majdnem 115 kg) és még sokáig sorolhatnánk az elért eredményeket. Emellett talán a legfontosabb változás a legénység összetétele volt. A korábbi küldetések tagjai nem tudósok voltak, hanem vadászpilóták. Természetesen a küldetés előtt kaptak természettudományos kiképzést is, valamint mérnöki diplomával is rendelkeztek, de egyiküknek sem volt tudományos végzettsége. Ezzel ellentétben az Apollo 17 holdkomp pilótája geológus végzettséggel rendelkezett.

A legénység, mint minden Apollo misszió esetén, három főből állt. Az űrhajó Eugene Cernan parancsnoksága alatt repült. Az ekkora már veterán pilóta Amerikában látta meg a napvilágot, de apja szlovák, anyja pedig cseh volt. Két korábbi űrrepülése közül az egyik során már járt a Hold közelében. Az Apollo 10 küldetéssel ugyan nem szállt le a Hold felszínére, de társaival végrehajtotta az Apollo 11 főpróbáját. A tényleges landolás kivételével mindent megtettek, a holdkomppal egészen közel merészkedtek már a szürke talajhoz. Az Apollo 17 küldetés végére ő vált a második emberré, aki kétszer is a Holdhoz utazhatott (a mai napig ez csak róla és az amerikai űrhajós legendájáról, John Youngról mondható el). Harrison Evans kapta a holdkomp irányításának felelősségét, melyet tökéletesen hajtott végre. A geológus – társa szerint – úgy tette le a kompot, mintha „az teljesen hétköznapi dolog lenne”. Számára ez volt az első repülés, csakúgy, mint Ronald Evans számára, aki a parancsnoki modult vezette. Ő azonban nem szállhatott le a Hold felszínére. Minden Apollo küldetés során a parancsnoki modul pilótája kénytelen volt Hold körüli pályán várakozni, míg két társa a felszínt járta. Természetesen a várakozás során rengeteg képet készített a Hold felszínéről és más tudományos méréseket hajtott végre.

Az összeszerelt holdautó.

Az összeszerelt holdautó. Az előkészítés során az egyik sárhányó megsérült. Ez igen jelentős gondot okozott (az Apollo 16 során is megtörtént), mivel a gyenge gravitációban felvert holdpor mindent ellepett, nemcsak nehezítve a látást, de a jármű túlhevüléséhez is vezethetett. Végül egy térképet erősítettek a helyére. Kép forrása: hq.nasa.gov

A holdkomp leszállása után a két asztronauta nem tétlenkedett, négy órával később már a felszínen tevékenykedtek. Először a holdautót készítették fel az utazásra, majd kitűzték az amerikai zászlót. Ezután következett a tudományos eszközök elhelyezése. Ezek nem csak a Hold belsejének vizsgálatát segítették elő (szeizmikus módon és hőáramlás mérésével egy két méter mély furatban), de egy gravimétert is tartalmaztak. Ezzel egyrészt a Hold gravitációs terének változását akarták mérni, másrészt kísérletet tettek a gravitációs hullámok kimutatására, igaz az utóbbit sikertelenül. Mellettük számos tartós (évekig működő), illetve csak az ott tartózkodás alatt működő eszközt helyeztek el.

Végül több mint három napot töltöttek el égi kísérőnk felszínén, mely fizikailag és szellemileg is megterhelő munkával járt. Mindhárom nap több mint hét órát töltöttek a leszállóegységen kívül, jellemzően a környező krátereket vizsgálva, fúrásokat és más tudományos munkákat végezve.

Schmitt kutatóárok

Schmitt kutatóárkot ásott a Shorty-kráternél talált különleges, narancsszínű talajba, hogy mélymintavevővel mintát vegyen belőle. Forrás: https://www.hq.nasa.gov/

December 14-én „este” (világidőben) a Challenger nevű holdkomppal felszálltak és átszálltak az America nevű parancsnoki egységbe. Az átszállás után a Challenger a tervek szerint a Hold felszínébe csapódott, hogy a felszíni szeizmográfok a rengés segítségével tanulmányozhassák a Hold belsejét. A hazafelé vezető úton sem tétlenkedtek. Végrehajtottak egy űrsétát, mely a mai napig egyike a valaha végrehajtott három mélyűri, azaz a Földtől távol végrehajtott űrsétának.
További háromnapos utazás után, a startot tizenkét nappal követően, december 19-én csobbant a három űrhajós a Csendes-óceán vizében. Ebben a pillanatban egy korszak zárult le, az Apollók, és az emberes holdutazás kora, mely aranybetűkkel íródott a történelemkönyvek lapjaira.

Szerző: Soós Benjamin, Tudományos segédmunkatárs / Csillagász bemutató
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló

📸 Borító: Az Apollo 17 legénysége még a Földön, háttérben a hatalmas Saturn V rakéta. Eugene A. Cernan (ül), Ronald E. Evans (jobb oldalt áll), és Harrison H. Schmitt (bal oldalt áll). Kép forrása: nasa.gov]

Hasonló izgalmas, edukációs tartalom blogunkon: 

Egy távcsőlegenda vége – bezárják az Areciboi Rádiótávcsövet